Szükségem van a hétvégére. Két nap embermentesen, csendben, egyedüllétben, szabadon, a szokásos, magamra szabott kötelességeken* kívül csak létezni.
Szeretem azt érezni szombat reggel, ami a pihenőnapom lett a sportolás terén január elejétől, hogy ha úgy döntenék, akár lehetek egésznap az ágyban is sorozatot nézve, olvasva, horgolva, lábat lógatva. Nem kell rohannom, nem kell sietnem, ráérek megkávézni, nézni ki a fejemből.
Úgyhogy meg is érzem, hogy a múlt hétvégén csak a vasárnap volt az enyém, a szombat a hazautazásból, szülőlátogatásból állt. Hogy mennyire fárasztó a sok ülés az autóban és a panellakásban! Nyáron legalább a kertesházukba szoktunk lenni, ott tehetek néhány kört a kertben a gyaloglást némileg kipipálva. Azzal vígasztaltam magamat, hogy legalább vasárnap 1 óra 40 percet kell futnom az előírás szerint, így majd akkor lefárasztom magamat. Mondjuk, aznap reggel minden motivációmat össze kellett kanalaznom, hogy elinduljak a szemerkélő, olykor komolyabban eső esőben.
Hát, azt se jó érezni mostanában ezeknél az egy óránál jóval hosszabb futásoknál, hogy jelentősen lassultam. Nemcsak amiatt, mert tavaly tavasszal voltak hétvégente egy óránál tovább tartó edzéseim, hanem amiatt is, hogy a súlyom lényegesen több lett. (Még azt is szoknom kell, hogy akkora a mellem, mint a gyerekek születése előtt. De legalább az elől levő domborulat súlya ellensúlyozza a hátsóm terebélyességét.)
Ha már a súlyom szóba került: még mindig igyekszem kerülni a feleslegesen bevitt kalóriát (édességet). Másfél hét. Hát, nem érzem, hogy lötyögne bármelyik nadrágom derékban vagy csípőben. De kitartok, ha már eldöntöttem, hogy március 22-ig nagyon odafigyelek.
Ami pedig a hangulatomat illeti, néha nem tudom eldönteni, hogy a változókor hormonjai teszik sötétebbé a világot (az érzéseimet), vagy én vagyok alapból ilyen savanyú. Most éppen megint abban a fázisban vagyok, hogy nem találom a helyemet a bőrömben, s gőzöm sincs, mi lehet az oka.
*sportolás, takarítás, mosás (teregetés), főzés előre a hétre, boltba menés kajáért