Rögtön azzal kezdem, ami az előző bejegyzésemhez kapcsolódik: ahogy beértem a melóhelyre, rögtön megnézettem a kolléganővel, mi az, ami oly nagy traumát okozott nekem kora reggel. Hát, úgy tűnik, csak egy elkapart futószemölcske, vagy valami ilyesmi.

Múlt szerda óta különösen nem történt semmi. Péntekre általában már vagyok annyira fáradt, meg telítődöm az emberekkel, hogy a hétvégén csak arra vágyok, hogy a sport és takarítás mellett (után) ne csináljak semmit, ne szóljon hozzám senki. A futás azért is egy jó sport, mert addig se itthon vagyok, és emiatt hajlandó vagyok elhagyni a lakást. Tulajdonképpen ezen introvertáltságom miatt is akartam kertesházba vagy társasházba költözni, mert úgy könnyebben kiteszem a lábamat a szabadlevegőre (értsd: a kertbe), s még ha nem is megyek emberek közé, de legalább a viszonylagos természet vesz körül.

Úgyhogy a múlt hétvége jelentősebb tette csak az volt, hogy vasárnap este felhívtam Anyut. Kíváncsi voltam, milyen hangulattal fogad, de úgy tűnik, továbbra is működik a családi vonás: nem vagyunk haragtartóak.

A hét eddig nyugis. A munkahelyen ma (kedden) szinte alig csináltam valamit. Ilyenkor bosszant, hogy nincs home office. Ezt a toporgást megejthetném otthon is kényelmes ruhában, akár a kanapémon fekve is. Ehelyett benn vagyunk kettecskén az irodában, én blogot írok, közben várom a kitudjamikoréride fuvarozó kontaktot, hogy bájologjak vele 10-15 percet.