20 perce fejeztem be a mai edzést, a görgőzést. Ugyan 1:10 lett volna az előírt idő, de szokásom szerint ráhúztam még 20 perc lazát. Egyetlen hátránya a biciklizésnek, hogy ülni kell a bringán. Így is szét van ülve a hátsóm (a török út rátett sok lapáttal), de még nem tudok csak futni.

A héten három napot nem tudtam edzeni. Ebből kettő nap az osztrák utazással telt. A saját autómmal mentünk a kolléganőmmel, így természetesen én vezettem. Minden simán ment, nulla problémával. Végig beszélgettük az utat, így gyorsabban telt az idő. Az, hogy volt-e értelme az útnak, már más kérdés. Részemről semmi. A kolléganő is hasonlóan nyilatkozik. A kinn töltött két nap helyett itthon, az irodában én többet és érthetőbben tudtam volna mutatni, magyarázni neki, mint a kintiek. Szerintem, de szerinte is, gyanítom.

De egy 4 csillagos szállodában Wiener Neustadtban helyeztek el minket éjszakára, elvittek egy klassz étterembe az óvárosi részen, a séta alatt megláthattam, milyen szép is az a város.

A szállodai szobám a régi várra (?) és a körülötte levő romokra nézett. Visszaérve a szobámba vacsora után résnyire nyitottam az ablakot, mert friss levegő mellett tudok csak aludni. Egyszer csak fura ordítást hallottam. Hamar rájöttem, hogy egy szamár az. (Most megnéztem a térképet, és tényleg ott van a Szamárkert…. ) Kicsit megijedtem, hogy éjjel folyton szamárordítás fogja megzavarni az álmomat, de végül nem szólt bele az alvásom minőségébe.

Másnap délután 3-kor kirobbantunk az osztrák irodából, hogy most már innen mi megyünk. Nem nagyon tartóztattak minket, de nem is tudtak volna, és gyanítom, nem is akartak. Ő már megtették a tőlük telhető legtöbbet: 10 hónapja csinálják a hiányzó magyar customer service munkáját (ami szerintük sem kevés), segítetnek betanulni, és még jó képet is vágnak mindehhez.

Simán Budapestre értünk, és a kolléganő javaslatára, ha már úgy is az iroda mellett megyünk el, felugrottunk, hogy otthagyjuk a laptopokat és a repi ajándékokat. Nekem már tele volt a hócipőm az üléssel, az utazással, alig vártam, hogy hazaérjek. Gyanúsan az első utam a WC-re vezetett. És akkor még nem sejtettem, hogy éjszaka még legalább 4-5 alkalommal fogok ott trónolni. Hasmenés. Szerencsére mindig visszaaludtam, de azért nem keltem túl vidáman. Ráadásul az este megkezdett etap folytatódott reggel is. Nem mertem futni menni, erőm nem volt a kerékpározáshoz sem, bár mennyire is óbégatott már a testem egy kis mozgásért. Busz helyett autóval mentem melóba, mert az legalább 20-25 perccel rövidebb út, ha a forgalom is úgy gondolja, és a busz a frankó minőségű utakon szétrázta volna az amúgy is labilis beleimet. Persze, az irodába megérkezésem után egyből a WC-n üldögéltem. Egy óra múlva még volt egy kitérőm, de aztán megunva a sok folyadékvesztést, amit nem tudtam pótolni ivással, éltem a kolléganőm felajánlásával, és kértem tőle Imodiumot. Az a piciny mennyiség segített. Azóta ma először voltam WC-n.

Úgyhogy ezért is volt három nap a kihagyás, ami a sportot illeti. Tegnap futni voltam, mert az nem ülés. Ma viszont kerekeztem, bár jobb lett volna a futás, de még nem merek egymás után kétszer ilyen edzést megejteni.

Őszinén szólva jól jön most ez a három nap pihenés. Mozgalmas volt az elmúlt 20-25 nap: utazások, emberek és sok meló. Sok volt a “I have to do it“. Most van a lábfelrakós, “hagyjon engem mindenki békén” időszak.