Nem emlékszem, tettem-e ígéretet a legutóbbi közös utazásunkor, hogy Anyuval soha többet, de ha igen, akkor most ez az út erősen eszembe vésette, hogy ne tegyem még egyszer.

Képtelen vagyok felvértezni magamat, illetve lelkileg felkészülni a megpróbáltatásokra, a kihívásokra. Mindig tud valami újjal meglepni, ami miatt elvesztem a türelmemet. Szerencsére ma reggelig sikerült a látszólagos hidegvéremet megőrizni. Mivel tegnap későn értünk Budapestre, ezért itt aludt. Hát, még meg sem ittam az első kávémat, már belém döfött, s kihozott a sodromból. Eddig is azon voltam, hogy mihamarabb elváljanak az útjaink, de most szó nélkül (csak a korábbi beszólása miatt dühöngtem magamban) mosdottam, öltöztem, és vittem ki a reggeli dugón keresztül a Keletibe. Türelmesen megvártam, míg megveszi a helyjegyét, elintézi a WC-t, majd elköszöntem, és vígan hazajöttem.

Csodálattal adózom Apunak, aki Anyám mellett él 53 éve, és így-úgy elviseli. Nyilván kettőn áll a vásár, és senki se szent, de …. Anyu magába nézhetne úgy igazán.

Tudom, az útra önként vállalkoztam, de nem azért, hogy én legyek Anyu társalkodónője, bólogatója és boxzsákja. Sejtem, hogy meggyőződése rólam, hogy egy élhetetlen, morózus ember vagyok, aki képtelen társas kapcsolatokat létesíteni, beszélgetni, nevetgélni másokkal. Most ezt én cáfoltam, meg is kaptam érte a sértődött, hallgatag választ.

Szeretnék én jóízűen, vidáman, értelmes témákat boncolgatva beszélgetni vele, de egyszerűen képtelenség. Mondja a magáét, s ha én véletlenül szóhoz jutok, akkor szinte meg sem hallva “hallgat” engem.

Az volt az egyik csúcs az utazás alatt, hogy kitaláltam és megosztottam vele egy megoldást, hogyan láthatunk ki előre könnyebben az előttünk levő szabad ülések felett, s majd pár perc múlva nagy lelkesen előadta, milyen jó ötlete van neki. Miután segítettem neki a megvalósításban, azt is megemlítettem, hogy ezt én találtam ki. Nem tettem zsebre azt a nézést, amit válaszul kaptam.

A másik, és záró csúcs az volt, hogy ma reggel kiderült számára nincs a hűtőmbe tej. Vérig sértődött, hogy én milyen házigazda vagyok, hogy miatta nem veszek tejet, hogy legyen a kávéjába. Felhívtam a figyelmét arra, hogy egy: nem volt arról szó, hogy itt alszik, és kávézni is fog nálam; kettő: tegnap este a reptéren, mikor a csomagokra vártunk (úgy 30 percet) jeleztem neki és kihangsúlyoztam, nincs itthon semmi. Ha akar valamit, azt venni kell. Akkor azt mondta, neki nem kell semmi. Tegnap éjjel én még megjártam Budát is, mert elvittem a gyereket a koliba, hogy ne kelljen tömegközlekednie, ergo nem a hátsómat vakargattam alvás előtt. (A fáradtságomat jelzi, hogy extrán nehezen tájékozódtam – gps ide, gps oda – az esti kivilágításban, így egy helyen a szembesávba kormányoztam az autót. Egy szempillantás alatt észleltem a bakimat, így csak a szembejövő autóban ülőkre hoztam a frászt. Én annyira be voltam zombulva, hogy csak konstatáltam a hülyeségemet, majd a helyes sávban nyugodtan vártam, hogy a lámpa zöldre váltson, és persze magamban bocsánatot kértem a megijesztett emberektől.) Szóval, ha nem kezd el szapulni engem Anyu, akkor nem húzom magamat fel, és szépen, nyugodtan lesétálok a szemben levő kisboltba egy liter tejért a kávéjához. Ehelyett a dugóban araszolva kivittem a Keletibe.

Hogy mi volt a hozzáállásom az egész hét alatt?! Ha valamit mondott Anyu, akkor meghallgattam, bólogattam, de nem nyilvánítottam véleményt. Mivel úgy sem érdekli, minek. Illetve változatosság kedvéért hozzáteszi az ő negatív kommentjét, és tulajdonképpen arra sincsen szükségem.

Igyekeztem békességben maradni vele, hogy ne rondítsa el az utazást a köztünk lévő ellentét, de ha nem is volt a felszínen, a mélyben ott gyűrűzött.

Igyekszem elfogadni őt ilyennek, amilyen. Egyelőre csekély sikerrel tudom. Amíg ez nincs másként, maradok a havi egy rövid látogatásnál, találkozásnál. Az elmúlt hét után ez bővel elég.