A hét eleje elviharzott. Sűrű munkanapok, tele melóval, tennivalóval, német “vendéggel” (egy IT-s a központból). Megismerkedtem az új munkatársammal is, aki ugyanebben a pozícióban lesz más területtel. Végre lesz, kihez szólnom, bár nincs ellenemre az egyedüllét. Legalább nem minden back office teendő fog rám hárulni (így sem sózta rám a főnök az összeset), illetve egy idő után lesz, aki helyettesít, vagy itt van az irodában (őrzi a házat), és én mehetek az ügyeim intézésére.

Úgyhogy most egy ideig nem kell aggódnom, hogy lesz szabad percem, mert segítenem kell betanítani.

De október első egy harmadában szabadságon leszek. Anyut kísérem el egy törökországi körútra.

Sűrű napok és hetek jönnek. Nem mondom, hogy örülök, és nem mondom, hogy nem. Most hagyom magam sodródni.

A héten egy kicsit nyűgös voltam, ami a sportolás erősítő részét illeti. Nehezen vettem rá magamat, és ha csináltam is, akkor kedvemre való gyakorlatokkal pipáltam ki a napi edzést, és csak semmi durvulás.

Tegnap reggel voltam futni. 36 perces edzést kaptam az edzőnőmtől. Ugyan beletett némi intervallumos részt, de magamban csendben körberöhögtem. Örültem, ha egyáltalán valami iramot ki tudok csiholni magamból, hogy futásnak mondhassam az utcai haladásomat, s nagy ívbe letojtam a pulzus nézegetést, miután láttam, hogy minden erőfeszítésem (nem is volt erőm!) ellenére alig tudom 140 bpm környékére feltornázni. És én így intervallumozzak 150 bpm-es szakaszokkal! Ha-ha-ha!

A jobb lábfejem továbbra is fájdogált, de legalább ezúttal csak tompán. Utána a gyaloglás sem volt annyira szenvedős, mint például egy hete. Így ezt javulásnak vélem. Bár az edzőnőm többször pedzegette, hogy jó lenne egy gyógytornászhoz elmennem és megmutatni neki, hátha mindenféle ezzel-azzal segítene. Hát, persze, jó lenne. Csak ehhez pénz is kellene. Ergo vagy edzőt fizetek, vagy gyógytornászhoz járok.

Holnap lesz egy hete, hogy komolyabban elkezdtem odafigyelni, mit eszek. Természetesen a héten az összes kísértés is előjött, hogy ne tudjak 100 %-ban teljesíteni. Stresszevőként pedig megkaptam a mindennapi stresszemet is, hogy még könnyebb legyen a dolgom.

Egyébként amennyire nehéz volt felfognom tizenvalahány évig, hogy vékony vagyok, most annyira nehéz megértenem, hogy sikerült visszanyernem lánykori alakomat. És ez most nem pozitív kijelentés.

Rájöttem, hogy leginkább az bosszant folyamatosan, immár 16 éve, hogy a mindennapi sportolás (legyen az futás, erősítés vagy biciklizés) ellenére ez nem látszik az alakomon, mindegy milyen a súlyom.

És akkor most befejezem egy mindent kisimító és pozitívvá változtató mondattal: de legalább egészséges vagyok (vagyis úgy tudom, hogy az vagyok)!