Közel 15 éve történt az alábbi eset. Csak azért kerestem vissza, és ismétlem meg a bejegyzést, mert a minap idéztem fel a történteket, de a levél epizód akkor az elmesélésből lemaradt, és csak ma délelőtt jutott eszembe, hogy ekkor kaptam én az első, és eddig az utolsó levelet a nagyobbik gyerekemtől.

“Néhány perce a kezembe nyomott a nagyobbik gyermekem egy összehajtott papírdarabot azzal a mondattal, hogy anya, itt egy levél. Hm, ki írhat nekem levelet és miért, futott át az agyamon. Kinyitottam gyorsan, hát látom, hogy a gyermekem írása alkotja a levelet.

“Megtaláltam a pénzt. A fiókba. Nem tudom, hogy került oda.” … és a neve zárta a szöveget.

Nos, mérges nem tudtam lenni, mivel a “szánom-bánom bűnömet” efféle megoldása annyira tetszett, hogy csak mosolyogtam és nevettem.

Hogy miért is haragudhattam volna rá? Hát azért, mert most novemberben egy cetlit hozott haza a térítési díjt szedő titkárnő írásával, hogy 11 ezer valahány száz forintot fizessek be, ami az októberi elmaradást is tartalmazza. Nem értettem a dolgot, hiszen biztosan tudtam, hogy a gyerekem (mindkettő) kezébe odanyomtam az esedékes havi étkezési díjat. S mikor kérdeztem akkoriban, hogy befizette-e, igennel válaszolt. Bár a későbbiekben volt egy gyanúm, hogy a gyerek kotorta el hanyagul valamerre a pénzes borítékot, de a titkárnő előtt megvédtem őt is, és magam is. Patthelyzet alakult ki, ami az októberi térítési díj befizetését illeti: a titkárnő állította, hogy tartozom, én meg azt, hogy nem, és nem vagyok hajlandó újból kiadni rá a pénzt.

Most megoldódni látszik az ügy. Mindenesetre kértem a gyereket, hogy a titkárnőtől kérjen bocsánatot. Én meg azt a módszert fogom alkalmazni, hogy egy előre szöveggel ellátott cetlit írattatok alá a titkárnővel, mikor a gyerek nála fizet. Így biztosan fogom tudni, a pénz hol landolt. A gyerek hanyagságát egyelőre nem tudom orvosolni.”