Havonta egyszer autóba ülünk hárman, és hazautazunk a szüleimhez. A gyerekeim nyaranként elfoglaltabbak, mint az egyetemi időszak alatt. Akkor is, most is jó előre egyeztetnem kell velük, melyik szombaton ér rá mindkettő.

Mióta tudom, hogy nem jó a klíma az autóban, szurkolok, hogy viszonylag hűvös idő legyen azon a bizonyos szombaton.

Nos, tegnap nem sikerült megúsznunk a kánikulát. Hét közben sem fáztunk, de hétvégére belehúzott az időjárás, döngette rendesen a 30 feletti meleget.

Hét órakor indultunk, s persze mázlista lévén leginkább engem ért a nap végig az autóban. Az autópályán kívül mindehol lehúzott ablakkal mentünk, s a menetszéllel (huzattal) igyekeztünk hűteni magunkat. Durvának éreztem, de akkor még nem sejtettem, hogy lesz ez még durvább is.

A szüleim kertesházában esélyünk sem volt lehűlni. Bár vastag falai vannak a háznak, a redőnyök lehúzva, viszont ugye pár napja már tart a hőség, és hát, Anyu ezerrel főzött. Pihegtem az ott tartózkodásunk alatt. A gyerekeim és én is megállapítottam, hogy a WC-ben van a legjobb idő. Persze, mert legfejlebb reggel süt be a nap a piciny ablakon, utána meg 24 órán keresztül nem.

Az ebéd a szokásos menüből állt, és míg máskor lelkesen szedtem a tányéromba a levest, most elriasztott a gőzölgése (fúj, meleg!). Egy-két merőkanálnyival meg is elégedtem, és megvártam, míg hűl egy keveset.

Én ebéd után vagy csatlakoztam a beszélgetőkhöz, vagy a házban igyekeztem (a WC-n kívül) hűvöst keresni. Úgy terveztem, hogy csak késő este indulunk haza, amikor már a nap alacsonyan jár. Ahogy nemrégiben hallottam: ember tervez, Isten perverz. Negyed három körül odaoldalog hozzám a kisebbik gyermek, hogy neki 6 órára a koliban kellene lennie. Egy gyors számolást végeztem a fejemben, mire kinyögtem, hogy akkor legkésőbb 3 órakor indulnunk kéne. És b@zmeg (nem így mondtam, csak gondoltam), akkor a legnagyobb melegben fogunk hazaautózni. Hát, őt az nem zavarja. (Most nem, csak minden máskor.) Sóhajtottam egyet-kettőt, majd a nagyobbiknak is bejelentettük a döntést.

Hamar eljött 3 óra, és beültünk a jó meleg autóba, aminek esélye sem volt a következő éjszakáig, hajnalig lehűlnie. Még a tökig lenyitott ablakokon keresztül bezúduló 37 C fokos menetszél se sokat hűtött rajtunk, de az illúziót megadta. Eger végéig sem tűnt az út álomszerűnek és rövidnek, de tudtam, felhajtva a 25-ös főútra, hogy innen következik a “feketeleves”. Ablakok fel, és ventilátor zúgatva nyomattuk. Ha lett volna egy mérőszalag a kezembern, akkor biztos vágom rajta a centiket kilométerenként. Ehelyett meg sem mozdulva ültem az anyós ülésen, legfejlebb a karjaimat emelgettem, tettem hol ide, hol oda, illete a nap ellenzőt hajtogattam jobbra vagy előre: a kevés árnyék is árnyék. Túlélő üzemmódra kapcsoltam. Olykor jeges kádat, havas hegycsúcsokat, jéghideget vizionáltam, hátha hat, és egy kicsit könnyebben viselem a hőséget. Szörnyű volt látni az autó által még kinti hőmérsékletet: 37-38 C fok. Ha odakinn ilyen meleg van, vajon az autóban mennyi lehet?

A maglódi auchanos benzinkútnál úgy buktam ki a kocsiból a két órás száraz szauna után, mint aki börtönből szabadul. Végre árnyékban voltam egy kicsit, és légáramlat (fújt a szél) ért mindenhol is. Egy 5-10 perces viszonylagos felfrissülés után még vissza kellett ülni, hiszen valahogy haza kellett jutnom. Képzeletben összeszorítottam a fogaimat, és azzal biztattam magamat, még 10-15 perc, és lezuhanyozhatok hűvös vízben, és az estét a légkondicionált szobámban tölthetem. Így is lett.

Csodálattal nézem azokat, akik bírják simán ezt a hőséget, és képesek 35 C fokban garbóban, mellényben, hosszúnadrágban és derékra kötött bőrkabátban ilyenkor létezni (saját szememmel láttam ilyen nőt!), de én csak kibírom valahogyan ezeket a heteket, és közben áldom azt, hogy van légkondi a szobámban és a munkahelyemen (és legtöbbször a buszokon).

Lehet papírkutya vagyok, és egy picsogó, de ez van. Hiába születtem nyáron, de én a 25-28 C fokot és az alatti hőmérsékleten szeretem. Sajnos, még pár év, és ez már lassan unikum lesz ezen az égövön. Ha így haladunk, a sarkvidékeken is…