Bizony, bizony, meleg van. Számomra túlságosan is.

Már múlt hét elején, látva az időjárás előrejelzést, sejtettem, hogy a hétvégi pilisezésem meg lesz torpedózva a kánikulával. Ez nagyjából be is jött.

Először is váratlanul ért még kedden, hogy a foglalásom csak két éjszakára szól, s nem háromra, ahogy emlékeztem. Ezen túllendültem azzal, hogy megmagyaráztam magamnak, miért is jó, ha én már vasárnap otthon alszok. Aztán folyton emlékeztetni kellett magamat, milyen nap van, nehogy pénteken úgy menjek dolgozni, mint bármelyik szokásos munkanapon. Csütörtök este nagy mellénnyel és lustasággal lemondtam az esti bepakolást a hajnali összekészülés javára. Nem írtam listát, ahogy szoktam, csak egy rövid jegyzetet. Hajnalban keltem, és lazán pakolgattam a bőröndbe a kigondolt cuccokat, s persze eszembe sem jutott a pár szavas listát elővenni. Pedig kellett volna! Elfelejtettem azt is, hogy nekem reggel 9 óra előtt semmi fontosan nem szabad csinálnom (lista nélkül), mert az agyam addig nem ébred fel.

Arra azért emlékeztem, hogy autóval kell menjek, hiszen a munkahelyemről egyenesen indulok Visegrádra. Az irodaház mélygarázsába leparkoltam, és baktatva fel a lépcsőn azon kezdtem el gondolkozni, hogy másnap túrázni fogok. Aha, villant be rögtön a gondolat, valamit nem pakoltam be! A futóhátizsákomat a víztartállyal egyetemben. Sőt, még frissítést sem vettem, pedig tervben volt. Legalább pár zselét bedobhattam volna, gondoltam, azok közül, amit a szülinapi futásomra vettem. Mindezek után a munkaidőmből egy óra elment arra, hogy kifundáljam, hogyan szerzek egy hátizsákot és kaját abban a másfél órában, ami a munkaidőm vége és a hotelba bejelentkezési idő utolsó perce között telik majd el. Megoldottam. Beugrottam az útba eső Auchanba egy olcsó kis hátizsákért, és a mellette levő Aldiba a fincsi, gluténmentes kis kuglófokért, és még időben odaértem a hotelhoz.

Már szálltam meg itt. Most is egy korrekt szobát kaptam. Vacsora után még sétáltam egyet, közben a nagyobbik gyermekemmel beszélgettem mindenről is.

Egy elfogadható éjszaka után borús, esőbe hajló reggelre ébredtem. Ez az elmúlt két év tapasztalata alapján meg sem lephetett volna (lásd a tavalyi bakonyi nyaralásomat, illetve az idei mátrai tavaszolásomat), de tényleg nem számítottam esőre. Pedig esett. Nem nagyon, de esett. Tudtam, hogy 10-11 óra körülre már eláll, így a kisördög száját befogtam, és készültem az eltervezett túrámra. Ugyanis revansot akartam venni: bő egy éve hiába futottam fel a Prédikálószékre, a Duna és környéke felett elterülő párafelhő miatt nem láttam a “híres” látványt.

Bepakoltam a hátizsákba egy kulacsot 6,5 dl vízzel, két kis kuglófot, némi pénzt, aztán nyomás! A hotel előtt az órámon elindítottam a tracket, ami a kinézett útvonalon vitt volna végig. Sajnos, papírra nem jegyzeteltem ki, min mikor és merre, ahogy szoktam, ez bizony később hiányzott is, de megmentett, amikor kellett, a jól bevált HUMap.

Szerencsére elég sokáig borús maradt az idő, de eső után az erdő növényzete makacsul ragaszkodik minden nedvességhez, így a levegő páratartalmát is hűen őrzi. Végig mentem a Spartacus-ösvényen, ami egy single track-es út. Azon egy óra alatt jó pár emberrel találkoztam. Levonva a konklúziót, meglátszik, hogy ki járt már a természetben túrázni, s ki nevelkedett még a régi érában. A mai fiatalok nagy része udvariatlan, s a józan paraszti ész hiányában szenved. Tisztelet a kivételnek! *

Az utam további részében, ha morgolódtam, akkor az már másért volt. Elsősorban a “kiváló” időjárási körülmények miatt. Ja, és persze azért, mert olykor azt sem tudtam, jó fele megyek-e. Az órám valamiért el-elvesztette az utat.

Bár sok vizet nem vittem magammal, és ennek megfelelően elég spórolósan ittam, mégis egy idő után muszáj volt pisilnem. És újra megállapítottam, mennyivel is jobb a férfiaknak. Mivel a futónadrágomban túráztam, azt izzadtam nedvesre (párás idő!), így lehúzni még könnyű volt, de annál macerásabb visszarángatni a szintén nedves bőrömre a tapinacit. 5-10 perces igazgatás után talán még komfortosan is éreztem magamat benne.

3 óra 45 perc alatt és 14,5 km megtétele után elértem a Prédikálószéket. Szomjasan, fáradtan, utálva a meleget. Felbaktattam a kilátó tetejére, ahol árnyék és hűs légáramlat fogadott. Nem akartam lejönni onnan. De muszáj volt. Megittam az utolsó pár korty vizemet, s elkészítettem a kötelező fotót az ikonikus látványról, illetve igyekeztem értékelni a pillanatot (s közben vállon veregettem magamat, hogy kitartottam, és nem adtam fel 8 km-nél, mikor már fájt a jobb lábam itt is, ott is).

Ide már úgy értem fel, hogy tudtam, nem lesz hátraarcos visszautam, ahogy terveztem, hanem Dömösre “menekülök” buszos kimentésért. Két opcióm volt: egy hosszabb (kb. 7-8 km) és egy rövidebb út (3,3 km). Egyiket sem ismertem. Mivel szomjas és fáradt voltam, ezért a rövidebbet választottam. Sejthettem volna, hogy itt a “rövidebb” szó az a “nehezebb” szinonimája. Hát, legalább már elmondhatom, hogy a Vadállóköveket is láttam. Úgy nagyjából, hiszen leginkább az orrom elé figyeltem, hogy valahogy épségben lejussak. Azt a szintemelkedést, amit addig 5-5,5 km keresztül szereztem meg, hogy feljussak a Prédikálószékre, azt most 2 km ereszkedéssel tettem meg köves, gyökeres talajon sokszor azt sem látva, merre van a turistaút. 100 %-os koncentrálást igényelt testileg, mivel a combjaim már kellőképpen be voltak állva.

Leérve a Malom-patak völgyébe a dózerút mellett levő Rám-szakadék fogadóépületbe betértem, ahol kellemes hűvös és egy wc fogadott. Megrendeltem egy kis üveg alkoholmentes sört, használtam a wc-t, megittam a sört, majd meghallva, hogy a következő busz kb. 18 perc múlva indul Visegrád felé, azonnal tovább igyekeztem Dömösre. Ahogy kiértem a főútra, láttam, hogy a buszmegállóból akkor indul el irányomba a busz. Elkezdtem integetni a sofőrnek. Meglepődtem magamon, mert nem egy integetős típus vagyok, de a fáradtság győzött, meg az a tudat, hogy valószínűleg egy órát kell várnom a következőre.

Az újabb meglepetés az volt, hogy a busz megállt nekem, és elszállított 400 pengőért Visegrádig (mert én így mondtam a sofőrnek, de aztán rájöttem, hogy minden helység neve úgy kezdődik, hogy Visegrád).

Leszálltam ott, ahol kellett, majd felcaplattam a végeláthatatlan, sohavégetnemérő, hosszú úton a hotelig, ahol első dolgom volt a büfében egy alkoholmentes, ízesített sört rendelni. Le is hajtottam apránként, mivel olyan hideg volt, hogy szétfagyott az agyam.

És ezzel véget is ért a hétvégi túrakalandom. Ugyan másnapra beterveztem egy Nagymaros melletti rövidebb kirándulást, de tudván, hogy vasárnap még melegebb lesz, mint szombaton volt, elment minden kedvem a szabadtéri programoktól. Így másnap délelőtt szépen kijelentkeztem a hotelból, végig aszalódtam az autómban hazáig (nem működik a légkondi), és egy hűvös zuhany után a vasárnapot végig fetrengtem a légkonditól hűvös szobámban. A “világhíres” tűzijátékot meg sehol sem néztem, mivel 9 órakor én már aludtam.

Ami a kánikulát illeti: igyekszem elkerülni a forróságot. A munkahelyen megy a légkondi, így ott bírható. A buszon legtöbbször van hűtés, de belefutottam már szaunás járatba is. Ha így van, és tehetem, a következő megállóban leszállok, és megvárom a következő buszt. Otthon sem kímélem a klímát. Járatom, ha tehetem. Múlt este úgy aludtam el, hogy nem nyitottam ki az erkélyajtót, ahogy szoktam, hanem a lehűtött szobával próbálkoztam. Éjjel felébredtem, és ugyan kinyitottam az ajtót, de zártam is be egy idő után, mert melegem lett. Inkább bekapcsoltam a légkondit, amit egy másfél órás alvás után kikapcsoltam, és a 4 órás ébresztőig zárt erkélyajtó mellett aludtam édesdeden. Ez nálam nagy szó, mivel télen is szeretem, ha friss levegő jön be a szobámba.

Ezt a hetet még valahogy kibírom, aztán az előrejelzés szerint egy élhetőbb hőmérsékletű időjárás lesz.

*Még az ösvény első negyedében jártam, mikor jött velem szemben pár tizenéves, olyan középiskolás korú. Szépen kikerültük egymást (már nem emlékeszem, hogy én álltam-e félre, vagy ők). De pár méter után az egyszemélyes út közepén ácsorgott négy lány. A hozzám közelebbi a mobilját nézte, de egy másik látta, hogy érkezem, és igyekezett félreállni, de a többi meg sem mozdult. Rászóltam a mobilt nézegetőre, s nagy nehezen elengedett azzal, hogy ők csak a többieket várják be. És tényleg jöttek a fiatalok két felnőtt kíséretében (a nőt csak később realizáltam, mikor elment mellettem). Mivel semmi hajlandóságot nem mutattak arra, hogy elengedjenek (talán jogosan is, hiszen nekem egy személyben könnyebb volt félrehúzódnom), én álltam fel az út melletti emelkedős részre. Elvonultak előttem, és a férfi felnőtt zárta a sort. Se egy köszönöm, se semmi. Később számos, tinédzsernél idősebb túrázóval találkoztam, aki vagy velem szembe jött, vagy mellőztem őt, de senki mással ilyen tapasztalatom nem volt.