Előfordul, hogy hirtelen rám szakad a sok megoldandó feladat, és erre érkezik egy-két probléma is, amire vagy nem tudom azonnal a megoldást, emellett még kilátástalannak is érzem a helyrehozatalt, vagy bár tudom, hogyan kell kibogozni a dolgokat, de plusz teherként élem meg. Ilykor szűkölködve és sírva behúzódnék egy sarokba, vagy elrohannék. Mindkét verzió esetében azt kiabálnám, hogy hagyjatok most már békén.

Na, azt hiszem, ez nálam a kezdődő pánik(roham).

Úgy rendesen szerintem csak egyszer pánikoltam be sok-sok éve. Nem volt fizikai rosszullétem, viszont eszemet vesztve visítottam, kiabáltam: “engedj el”. Azt hiszem, ezek voltak azok a szavak. Egy kívülállónak a helyzet piti ügy lehetett, de én akkor annyira rosszul éltem meg, hogy belehergeltem magamat ebbe a pánikszerű “észvesztésbe”.

Most a sarokba ücsörgés vagy az elfutás helyett azt mondom magamnak, hogy nyugalom, csak szépen sorjában, mindent a maga idejében. Nem kell mindent egyszerre megcsinálnom, megoldanom. Ha napokba telik, akkor napok múlva kerül rá sor. És iszok egy-két pohár vizet. (munkaidőben más nincs….)