Napjaim fő kérdése, ami az elmúlt nyaraké is volt, hogyan vészeljem át a kánikulát.

Amíg légkondis helyről légkondis helyre megyek át, illetve ott tartózkodom, legyen az busz, bolt, iroda vagy a szobám), addig minden rendben van. Viszont a szabad levegőn túlélő üzemmódra kapcsolok. Oké, így vagy úgy elviselem a meleget, de azzal nehezen birkózok meg, hogy izzadok. A hónaljam nem számít, mert ott a dezodor (stift) meggátolja az intenzív izzadást, viszont a testemnek vannak egyéb részei is, amik reagálnak a túlzott melegre. Ez sport közben nem izgat, hiszen … sportolok. De milyen már, hogy a pólóm, blúzom, toppom itt-ott izzadtság foltos csak a hétköznapi gyaloglásban, állásban, stb. Engem zavar.

Hogy a lakást nagyjából elfogadható hőmérsékleten tartsam, lehúzom a redőnyöket. Ezzel nincs is gond hétközben, mikor munkában vagyok. Viszont a hétvégém nappalainak jó részét sötét lakásban töltöm, mivel milyen már az, hogy odakinn hétágra süt a nap, én meg benn égetem a villanyt. Végülis sötétben sorozatot nézni simán lehet.

A hétvégén egy leheletnyit gondolkodtam is, és rájöttem, hogy a “tisztalappal indulás” időszakát élem meg.

Amióta az eszemet tudom (óvodáskorom), mindig valakinek tetszeni szerettem volna, vagy én futottam valaki után. S nagyjából 19 éves korom óta volt is mindig egy talonba tett pasi, akit előhúztam (még ha csak érzelmileg is), ha éppen nem volt senkim.

Most üdítő ez az élmény, hogy nem kötöm magamat senkihez érzelmileg, se gondolatilag, se sehogy. Furcsa, de még sem.

Az is megnyugtató számomra, hogy nem vágyok vissza a múltba, s nem bánok semmit. És nem vágyok a jövőbe sem. Jó itt, most, ahogy van.

Jó ez a nyugalom.