Akár kárörvendhetnék is, de nem tudok. Inkább az van bennem: ugye hogy nem én vagyok a selejt!

Tegnap felhívott a volt kollégám, akivel együtt kezdtünk az előző munkahelyemen. Persze, hogy rákérdeztem, bevált-e az új, helyettem felvett munkaerő, bírja-e a kiképzést, megfelel-e az irreális elvárásoknak. Őszintén meglepődtem, mikor azt hallottam, hogy csak 6 hetet “élt”, azaz ennyi idő alatt sikerült kiutálnia annak a bizonyos kolléganőnek. Ezzel bizonyosságot nyert, hogy nem bennem volt és van a hiba, nem én vagyok az összeférhetetlen (bár tudatában vagyok annak, hogy nekem is vannak gyengeségeim). Ez elégtétel számomra, és ez ellensúlyozza HR-en elhangzottakat.

A volt főnököm tudta a valódi okát, miért kell távoznom, de az nem az volt, amit a szájával megfogalmazott hangosan a HR-es előtt. És tulajdonképpen nekem ez fáj. Az, hogy olyan okot, okokat mondott, ami nem volt igaz, vagy nem úgy, ahogy ő előadta. És egy mondat erejéig sem védhettem meg magamat. Be kellett fognom a számat, és csak egy opcióm volt: elfogadni az útilaput, ami a talpamra akartak ott azonnal kötni egy közösmegegyezés formájában.

Persze, tudom, hogy őszinteségnek ott helye nem lehetett, hiszen a céget kellett védeniük, és engem hibásnak kikiáltani, nehogy megtámadjam jogilag a felmondást. Ebben az ügyben semmi sem lehetett fair. Befogták a számat két havi előre kifizetett fizetéssel és két hónap “szabadsággal”.

Összességében jól jártam, és ezt már márciusban tudtam, és ide le is írtam. A kicsi egom sérült, de szerencsére azt helyre tudom állítani. Ehhez a tegnap hallottak is kellettek. És még mindig nem kárörvendek.

Szóval, jól jártam. Nem feltétlenül az anyagiak miatt, hiszen azt a pénzt előbb-utóbb feléltem volna, hiszen más bevételem az első fizetésemig nem is volt, így erősen motivált voltam a munkahelyszerzésben. Azt is leírtam már, hogy jobb, hogy így alakult, hiszen elég nehezen tudok kilépni a sz@r helyzetekből, mert mindig hiszem, hogy csoda történik, és minden szép lesz.

Ami miatt valóban jól jártam, az az új munkahelyem. Lassan két hónapja vagyok itt, de azt érzem, hogy megbecsülnek, embernek néznek, és azt a pici munkát, amit eddig el tudtam végezni a betanulásom során, is örömmel veszik. A munka is tetszik. Sok rétű, de pont ezért. A munkatársak is rendben vannak. Kezdem ki- és megismerni őket, és ehhez alkalmazkodom, ahogy tudok. Egy közös van bennük: azt akarják, hogy jól dolgozzak, és ehhez minden segítséget meg is akarnak adni, amit tudnak. Ez üdítő élmény azután, hogy 11 hónapig valaki csak azt leste, hol hibázok és mibe köthet bele.

Szóval, egyszer lenn, egyszer fenn. Remélem, most már fenn vagyok, és ott maradok egy jó időre.