Nagyon lelkesen meg tudom hívni a családomat (ezúttal csak a gyerekeimet) ebédre. Hozzám. Úgy, hogy én főzök.

Ez akkor, a meghívás percében, órájában nagyon egyszerűnek és remek ötletnek tűnik, s nagyjából addig tart, amíg be nem fordulok az adott ebéd hetébe.

Ahogy közeledik a nap, egyre kopik és kopik az ötlet nagyszerűsége, és kezd teherré válni. Felmerül a legnehezebb kérdés: mi a tökömet főzzek? S amikor végre ezt megválaszolom magamnak, jön a bevásárlás megtervezése: mit mikor és hol. Utálok boltba menni nagyjából egy-másfél éve, vagyis mióta az infláció elszabadult, és a fizetésemen kb. fele mennyiséget tudom megvenni, mint korábban, és emiatt elég sok mindent NEM is vásárlok meg, amit a normál időkben hezitálás nélkül tettem a kosaramba.

Persze az ünnepi ebédre nem sajnálom a pénzt, de már annyira ráállt az agyam a spórolásra, hogy pl. nem jut eszembe venni TV-paprikát és paradicsomot a pörkölthöz. S mivel magamnak hagyma nélkül főzök, úgy kell emlékeztetnem magamat, hogy normál esetben az is kell egy igazi sertéspörkölt alaphoz.

A múlt szombati ebédhez nagyjából sikeresen bevásároltam egy előre elkészített lista alapján. Aztán jött a neheze: ilyenkor újra rádöbbenek, mennyire nem szeretek főzni. Még akkor sem, ha teljesen a legegyszerűbb ételeket készítem el minden faxni nélkül. Csirkeaprólékból húsleves (nem volt benne karalábé, mert elfelejtettem, hogy kell), sült csirkecomb rizzsel és zöldsaláta mixszel (amibe akartam tenni paradicsomot, de végül lemaradt), és a végén cukrászdában rendelt 8 szeletes sacher-torta mint születésnapi torta.

Közben még csináltam darált sertéshúsból paradicsomos feltétet (tésztára, rizsre, ki mivel akarja enni), hogy majd elviszik a gyerekeim. A fagyasztóban már úgy is várt 2-2 adag sertéspörkölt, hogy ők is bekerüljenek majd a gyerekeim táskáiba a többi kaja mellé.

Amúgy időben készen lettem az ebéddel. A gyerekeim megették. Mondjuk, ez nem mérce, hiszen kolisok, úgyhogy az ott töltött hetek után az én főztöm csak jó lehet.

Ebéd után tortáztunk egyet, majd miután láttam, hogy nagyon nem akarnak menni, ergo a délutánt velem/nálam akarják tölteni, feldobtam azt az ötletet, hogy nézzünk filmet a kisebbik nagy tv-jén. Ketten választották ki a kisebbik blurayes filmgyűjteményéből először a The Greatest Showman-t, majd a Martiant. In English, of course.

Este azért mégis csak magamra maradtam. Örülök, ha nálam vannak, de annak is, ha egyedül vagyok. Mert az egyedülléttel semmi bajom, csak azzal, hogy néha nincs kihez szólnom. Meg nem tudok senkit megérinteni. Ez akkor tudatosult bennem, amikor a gyerekem mellett ültem, és jutott eszembe, hogy ráteszem a kezem a vállára. El is gondolkoztam azon, kihez vagy hány emberhez értem hozzá utoljára pl. az utóbbi egy-két hétben legalább egy udvarias, bemutatkozó kézfogás erejéig. Lehet találgatni!

Amúgy pedig még mindig nem futok. Nem hiányzik, csak maga a mozgás. Az edzéseim egy része amúgyis erősítő és/vagy funkcionális edzések, így ezek számát növeltem. De azért elgondolkoztam azon, hogy a kardiót illene legalább biciklizéssel megoldani. Ezért végre összeszedtem magamat, és levittem a szervizbe az első kereket, ami már tavaly ősztől le volt eresztve valami lyuk miatt, hogy normálisan fel tudjam tenni a görgőre a kerékpáromat. Az leendő ex-edzőmet pedig kértem, hogy erre a hétre még adjon görgős edzéseket.

Ma reggel már felpattantam a bringára. Ugyan a leendő ex-edzőm figyelmeztetett arra, hogy izomzatilag megterhelő lehet majd a tekerés, de e tekintetben elég jól bírtam. Az ülőgumóim kezdtek hápogni egy félóra után, és be is villant, hogy “no, igen! erről el is feledkeztem”. Azt viszont eszembe se jutott, hogy a derekam fogja megsínyleni az 50 perces tekerést. Én, aki általában egyenes derékkal ülök és állok (csak a vállaim hajlamosak előre beesni), most szenvedek minden pozícióban. Egyértelműen nem a gerincem fáj, hanem a derékvonal alatti izomzat, csontozat. Szép lesz ez a mai nap, azt hiszem….