Nothing special, nothing new.
Hirtelen elrepült a hét. Kedden már azt éreztem, hogy temérdek nap van a hétből mögöttem, és mikor belegondoltam, rájöttem, hogy csak a hétfő.
Már önállóan is dolgozok, de még számtalanszor kell a segítség, a magyarázat, hiszen eddig sok mindent más szervezet csinált meg helyettem a korábbi munkahelyeimen, itt pedig ezek a munkaköröm részei. Ha egyszer végre betanulok, akkor elmondhatom, univerzális vagyok. Minden IS.
A héten nyert értelmet – azaz használatot – az Ausztriában kapott (összezárható) céges esernyő. Bár eddig nem nagyon voltam esernyő-cipelő, és még egy hete is úgy gondoltam, minek a buszon való utazáshoz, de a héten bebizonyosodott, jó, ha nálam van. Szerdán az Örs környékén, pont mikor a buszom odaért, leszakadt az ég. Valahogyan meg kellett közelítenem a hazaszállító másik buszt, ami kb. 100-150 méterre volt. A járdán, az utcán hömpölygött a víz, s ha fentről érkező eső elöl sem tudom valamivel védeni magamat, akkor tetőtől talpig szétázok 1-2 perc alatt. Így csak térdig lettem csuromvíz a cipőtől kezdve. Persze, az otthonom környékén száraz, napos idő volt, nyoma sem volt esőzésnek, ezért elég nehéz lett volna bárkinek is megmagyaráznom, miért tudom a cipőmből, zoknimból és a nadrágszáramból a vizet csavarni. Már ha megkérdezte volna egyébként valaki.
A reggeli párás idő külön bónusz a futáshoz vagy bármilyen mozgáshoz. A szobai hőmérséklet- és páratartalommérő kis műszer pár napja szorgalmasan villogtatja a piros lámpácskáját: valamit csinálj, mert durván párás a szobában a levegő. 60 % felett szokott lenni. Ma reggel 69 %-ot láttam. Nekem ez felüdülés a téli, mínuszokban összehozott 20 %-hoz képest, amikor éjjel konstansan dugult az orrom, viszketősre száradt a bőröm.
Reggel azért osztottam-szoroztam, hogy akarok-e én bent edzeni és duplán izzadni, vagy kihagyom az erősítést. Aztán eszembe jutott, hogy előveszem a TRX-et, hiszen akkor szoktam használni, amikor nem akarom nagyon meglihegtetni vagy megizzasztani magamat. Lenyomtam egy jó kis edzést, de még így is folyogatott rólam a víz.
Ugyan a munka még nem fárasztó, és az elmúlt két nap különösen nyugis volt köszönhetően annak, hogy egyes országokban ünnepnap volt tegnap, mégis várom a hétvégét. Nyugalomra, lábfelrakásra és semmitevésre vágyok.
Hétközben általában még szoktak terveim lenni a hétvégére (a futáson, a takarításon és a mosáson kívül), aztán ahogy péntek este vagy szombat reggel lesz, – hipp-hopp! – motiválatlan leszek bármihez is. Nem úgy a sorozat-, a film- vagy a kerékpárversenynézéshez. A kis nagyikockákat is horgolgatom, hogy egyszer csak legyen annyi, hogy kijöjjön belőlük egy normál méretű takaró.
A húzódzkodást most egy kicsit hanyagolom. Esténként ritkán jut eszembe, pedig elég gyakran elhaladok a rúd alatt lévén, hogy a szobám ajtajába lett felszerelve. De továbbra is erősítek karra, vállra, hátra, így talán sokat nem esek vissza. No, majd…