A múlt hét további része nyugodtan, és különösebb extra esemény nélkül telt.

Péntek délután már úgy buszoztam haza, hogy csak pihenésre vágytam, de még nem ért véget a napom. Egy régi ismerős jött hozzám oldásra. Azonban tudtam jól, hogy bármennyire is fáradtnak érzem magamat, a másikra való figyelés, a vele való foglalkozás kikapcsol, szinte feltölt. Hiszen olyasmivel foglalkozom, amit szeretek csinálni. És így is történt. Ennek ellenére, mikor nyolc óra tájban elbúcsúztam tőle, örültem, hogy végre feltehettem a lábaimat (leginkább erre vágytam).

A szombatom a szokottaknak megfelelően zajlott. Majd’ 10 órás, nyugodt alvás után hagytam bőven időt a kávézásra, a felébredésre, a nap folytatására való felkészülésre. Aztán elautóztam a Naplás-tó feletti kiserdőbe, hogy az az napra betervezett másfél órás futást ott körözve tegyem meg. Normál esetben már a futásom része lett volna az oda- és visszavezető út, viszont muszáj volt bevásárolnom is, és nem akartam húzni az időt azzal, hogy először még lezuhanyzok otthon. Illetve annyira motiválatlannak éreztem magamat a futáshoz, hogy ez is egy csábítás volt. Még így is folyton abba akartam hagyni a futást. Pedig erdőben voltam, nem volt még elviselhetetlenül meleg, és a lábaim is elég jó erőben voltak.

Egy óra is eltelt, mire némi lelkesedést éreztem magamban. Talán azért, mert egy nyuszkóval találkoztam, aki miután meglátott, sarkon fordult, és pillanatok alatt elügetett.

A bolt után gyorsan megfőztem az ebédemet, néztem egy kis Girot, majd kettőkor elindultam a színházba Macskákat nézni. Némi várakozás volt bennem, de leginkább kíváncsiság. És – to tell you the truth – már az első felvonás alatt megjelent bennem a csalódottság (valószínűleg a mellettem ülő idősebb párban is, mert már az előadás alatt éreztem ezt, illetve a szünet után nem is ültek vissza a helyükre). Nem hiszem, hogy az előadók hibája volt, hanem inkább abból ered a csalódásom, hogy mást vártam. Azt hittem, hogy egy kerek történetről szól a musical, s nem egy-egy macska bemutatásáról. A második felvonásban némi sztori is bekúszik, de, ahogy utólag olvasom, végülis megzenésített versekből áll. Romhányi József igazán színvonalasan fordította magyarra őket.

Mégis békésen, lelkileg feltöltve ballagtam a metróhoz. Szépet láttam és hallgattam. Kulturálódtam.

Vasárnapra két és félórás futóedzésem volt tervezve. Mivel megígértem az edzőmnek, hogy ezt mindenképpen normális terepen futom, ahol van tényleges szintemelkedés is, ezért minden motiválatlanságom ellenére bevágtam magam az autóba, és átmentem a budai oldalra. Egy régi körömre mentem, amit mindig is szívesen futottam másfél-két éve, ezzel is növeltem a futás iránti kedvemet. Ilyenkor ajánlatos nem gondolkodni, csak cselekedni.

Tényleg igyekeztem szeretni az egészet, de annyira erőtlennek éreztem magamat (talán a menzesz is tett erről), hogy végig csak azt a szöveget fogalmazgattam magamban, amiben az edzőmnek arról “sírok”, mennyire sz@rkupac voltam erőnlétileg. Ezen állapotomat tapasztalva erősen megkérdőjeleződött bennem, hogy pár hét múlva én 51 km-t fussak terepen.

Egy 15 perces pihenőt kaptam bő másfél óra után, ugyanis belefutottam az egyik futóedzőnőbe – mindkettőnk meglepetésére – az edzőcsapatból, ahol az én edzőm is van. A csacsogásunk után nem túl lelkesen, de tovább indultam, hogy a maradék 50 percben még másszak két dombocskát.

Becsületesen befejeztem az edzésemet, és közel elégedetten bontottam ki a hűtött alkoholmentes sörömet. A benne levő szénhidrátért megdolgoztam, még akkor is, ha közben nyűglődtem.

Otthon azért egy kicsit meglepődtem a feltöltött edzést megnézve. A stravan láttam, hogy két szegmensen is a legjobbamat, egy harmadikon pedig a második legjobbamat kocogtam meg. Egyből másként láttam, látom magamat. Azért mégis csak fejlődtem valamit, még úgy is, hogy leginkább síkon futok, és több lett a súlyom is.

A vasárnap délután részét Giro nézéssel töltöttem, illetve pihentem, pihentem és pihentem.

Jól jött a hétfői bónusz nap. Egy reggeli egy órás súlyzós edzés után jöhetett a takarítás, mosógép indítása kétszer is. Délután még főzést is megejtettem, mert kellett a kaja a heti ebédhez. Egyébként pedig próbáltam valami szórakoztató filmet nézni. Nagyon ilyet nem találtam, végül a Grace klinika előtt kötöttem ki. Rájöttem, nézhető. Patrick Dempsey is. 19 évadja van, szóval van, mit néznem.

A kedd a heti hétfő. A munkahely még mindig szimpatikus, bár még nem csinálom a tényleges munkámat, csak a kiegészítő, mellékes feladatokat. De legalább hasznosnak érzem magamat, és már ott tartok, hogy el is felejtettem a sikertelenség érzését.

Mondtam már, hogy kaptam egy iPhone-t munkatelefonnak?! Úgyhogy már két mobilos lettem. Menő csaj vagyok. (Ha-ha-ha!)