Múlt csütörtökön fél 12-kor kezdődött az online állásinterjúm azzal a céggel, aki egyáltalán eddig szóbaállt velem. Két feladat teljesítése után volt az interjú. Készültem rá, tényleg. 3/4 órás volt, és befejeztével úgy éreztem, hogy katasztrófa voltam. Egy értelmes mondatot nem tudtam végig mondani. Soha nem voltam a kimondott szavak, mondatok mestere, mindig “makogtam”. Bár a passzív szókincsem bő az olvasásoknak, tanulmányaimnak köszönhetően, de képtelen vagyok aktivizálni, amikor szükségem lenne a megfelelő szavakra. Nincs bennem félsz, amikor meg kell szólalnom, akár egy nagyobb közönség előtt, de kifejezni magamat …. hát, az nem igazán megy. Csak arról tudok beszélni, amit tudok. A mellébeszélés, a semmiről dumálás nem az én skillem. Sose volt.

Szóval, csütörtök déltől magam alatt vagyok. Akkor végre bekapcsolt az önsajnálat, a düh megélése a kialakult helyzetem miatt. Ugyan nem kerültem lelkileg teljesen padlóra, de most abban a szakaszban vagyok, hogy sajnálom magamat, és ha nagyon belelendülnék, szavakkal egy kanál vízben meg tudnám fojtani a “bizonyos” kolléganőt, valamint a volt főnökömet. Az előbbit nem kell részleteznem, miért, az utóbbit pedig a gyávasága és gerinctelensége miatt.

Egyébként meg élvezem az itthonlétet, bár talán túl nagyon bezárkózok a kis buborékomba… Tulajdonképpen nem találkozok és nem beszélek senkivel napokig. Elmegyek futni, boltba, elintézek online ezt-azt. És jól elvagyok.

Egy kis kitörés volt ebből a burokból a múlt szombati színházi előadás. Az Őrült nők ketrecét néztem meg az Átriumban. Még a kilencvenes évek végén láttam a filmet (Madárfészek), úgyhogy nagyjából tudtam a történetet. Mivel erre a darabra is igen nehéz jegyet venni (és amúgy nem is olcsó), ergo nagyon felkapott, meg akartam nézni. Hát, sikerült.

Kíváncsian ültem be a nézőtérre (jobb 5. sor 7-es szék, avagy közel a színpadhoz jobbról). Végig élveztem az előadást. Provokatív, odamondó és up-to-date. Kinél mennyire üt. Bár aki jegyet vesz erre a darabra, nagyjából tudja, mire számíthat. Például mellettem egy idősebb hölgy ült, és simán nevetett ott, ahol kellett, tapsolt, és a többi, és egyszer sem hallottam vagy érzékeltem, hogy ez neki nagyon “meredek” lenne. Itt aztán a prüdériát, a homofóbiát feleljtsd el!

(Stohl András pedig valóban tud énekelni, amit eddig is tudtam, de így élőben azért más.)

Tetszett az előadás, és csak azt sajnálom, hogy pont nem azok nézik meg, akiknek valóban szükségük lenne rá.

Ami a sportot illeti: edzésterv szerint futok továbbra is. Bár a múlt kedd, illetve vasárnap nem feltétlen úgy. Kedden még annyira fáradtak voltak a lábizmaim (vagy a szívem), hogy képtelen voltam olyan gyorsan futni, hogy felvigyem a pulzusomat 162 bpm-ig, ami elő volt írva 4 x 4 perc erejéig. És nem is voltam közben lassú. Szombaton viszont simán megcsináltam egy hasonló edzést (addigra regenerálódtam). Ez az edzés (és az egész hét) azonban annyi erőt kivett belőlem, hogy másnap a vasárnapi 2 órás futást alig tudtam abszolválni. Kimentem a Cinkotai-kiserdőben, ahol van egy kevés dimb-domb, hogy legalább egy pici terepfutás érzetem legyen, de ebből terepvánszorgás lett. Csak nagy lelkierővel és alkudozással tudtam magamat ott tartani, nehogy idő előtt hazainduljak. Annyi pozitívum van mindig a hazaútban, hogy jó része lejtő, amin, mint tudjuk, még a sz@r is tud gurulni.

Vasárnap már csak pihentem. Néztem a Paris-Roubaix kerékpárversenyt, közben ettem, meghorgoltam egy kis piros kosárkában álló sárga tojást, majd feküdtem. Egy-egy borulásnál, bukásnál szörnyűlködtem, szívem facsarodott a bukott kerékpárosokért (kiesett bukás miatt a kedvencem, Sagan – brühühű! -, sajnáltam van Aertot, amiért a legrosszabb pillanatban defektet kapott, és fújoltam a győztes van der Poelt, amiért miatta (?) Degenkolp a földre került és csak 7-ként ért célba).

Tegnap is még regenerálódtam, és csak egy bő másfélórás gyaloglást tudtam mozgásként kicsiholni magamból. Azt gondoltam, ma reggelre sikerült erőre kapnom. Hát, nem igazán. Még mindig csak kocogáshoz volt kedvem, bár utólag nézve a feltöltött adatokat mégis csak futás lett (6 perc/km alatti átlag jött össze), pedig nem is nagyon igyekeztem az előírt pulzust elérni, tartani.

Aztán még megálltam a kültéri edzőparknál némi erősítést eszközölni, hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet a kihagyott hétfői erőtés miatt. Mázlimra valaki ott hagyott egy hosszabb gumikarikát, ami pont jó volt nekem erősítéshez. Egy 25 percet bírtam lelkesedéssel, aztán meguntam, és hazakocogtam, sétáltam.

A mai programom lenne álláshirdetésekre való jelentkezés, takarítás és henyélés (ami olvasást jelent – Baldaccitól a One good deed van éppen soron). No hát …we will see…