Őszintén szólva leginkább az dühít, hogy minden a hátam mögött zajlott. Azt még megértem, hogy az a “bizonyos” kolléganő egy árva szót sem szólt arról, hogy egyáltalán nem akar velem együtt dolgozni, de azt már nem, hogy a másik kolléganő, akivel elviekben jóban voltam, miért nem jelezte, baj van. Legalább sugallhatta volna, hogy keressek magamnak új munkahelyet, mert ő – saját utólagos bevallása szerint – ugyan meg akar menteni a kirúgástól, de kis esélyem van arra, hogy megtartanak. Vagy már az is jól jött volna, ha mesél a “bizonyos” kolléganő folyamatosan, ellenem vaól furkálódásáról, a főnöknek való bemószerolásomról. Így legalább nem ért volna váratlanul a felmondás.
Kaptam annyi végkielégítést, hogy a kifizetett szabadságokkal együtt – számításom szerint – négy hónapot tudok finanszírozni. Ehhez az kell, hogy csak a rezsit, a hitelt, megtakarítást és némi adományt tudjak finanszírozni a szűkösre vett kajapénz mellett. Illetve egyelőre még tudom és akarom is fizetni a futóedzőt. Minden más luxus lesz számomra a következő hónapokban.
A múlt kedden és szerdán elengedtem magamat. Azaz nem mentem futni, hanem ettem olyat, amire már régen vágytam, vagyis ápoltam a lelkemet egy kis kajával. Egyik nap egy nagy adag mákostésztát tömtem magamba jőízűen, a másik nap pedig egy egész, vékony tésztájú (azt szeretem) pizzát vágtam be. Ez utóbbinál meg is lepődtem, hogy oly könnyedén lecsúszott, és még nem is pihegtem a végén.
Csütörtökön kora reggel elmentem a kedvem szerint futni, suttba dobva az edző által kiírt edzést (még hétfőn jeleztem neki emailben, ne is számítson arra, hogy jó kislány leszek a héten), majd autóba szállva visszamentem a munkahelyre elintézni két-három dolgot. Először is leszedtem (emailben elküldtem magamnak) néhány saját fáljt a céges laptopomról, majd a IT irodán leadtam a gépet. A belépőkártyától is elbúcsúztam a HR-en. Majd elköszöntem a kedvesebbik kolléganőtől. Megint előadta, hogy ő már tavaly októbertől védi a hátsómat. Hát, ezzel nem lettem előrébb akkor sem…
Ugyan már elkezdtem nézni a meghirdetett állásokat, két helyre el is küldtem az önéletrajzomat, de kellene még egy motivációs levelet is írni. Hogy ezt én miért nem tanultam 30x éve a gimiben?! Vagy legalább a főiskolán és egyetemen?! Lehetne egy ilyen óra is: hogyan add el magadat….
Perpillanat most ott tartok az önbizalomépítésben, hogy inkább rombolom azt. Mit tudok? Miben vagyok én igen jó? Miért érdemes engem alkalmazni? A kitartásomért? A naivitásomért? A szorgalmamért? Ezek manapság érnek valamit?
Miben tudok még változni? Lehetek-e én még precíz, proaktív, agilis? Ha ezek meg is voltak valaha bennem, előjöhetnek-e még?
Én csak dolgozni szeretnék olyan munkát végezve, amit tudok jól csinálni, és elégedetten állok fel a nap végén az íróasztaltól azzal a tudattal, ma is teremtettem valamit, ami a cégnek és a másik félnek is hasznára van. Nyugalom van és béke a munkahelyen, mert a kollégák és a főnökök mind erre törekszenek, köztük én is. És itt tudok a nyugdíjig dolgozni, mert van munka, kapok elegendő fizetést, és nem akar senki hátba szúrni, mert neki olyanja van.
A múlt hét kedvenc reggele a péntek volt, amikor is magamhoz vettem egy hosszabb gumikarikát, majd 35 perc futás után az egyik útba eső edzőparkban letoltam egy félórás erősítő edzést. A levezetés a hazagyaloglás volt. A hétvégére nem sok mindent terveztem a szabad futásokon kívül. Nem is csináltam túl sok mindent. Viszont ezt a “lustaságot”, lazaságot el is kell engedjem, mert bár jólesik (ahogy odakinn az eső is jól esik), de muszáj úgy éreznem, hogy még hasznos vagyok, van számora még sok-sok lehetőség, esély a munkavilágában. Úgy gondolom, ezt úgy tudom ezt az érzést megtartani, ha tevékeny vagyok, elintézek számomra hasznos teendőket, esetleg tanulok is. És persze folyamatosan nézem az álláshirdetéseket.
Ez egy teljesen új szituáció számomra. 1994-ben volt az legutoljára, amikor nem volt munkahelyem két hónapig. Azóta folyamatos alkalmazásban vagyok. … hát, ezt is meg kellett tapasztalnom, úgy tűnik….