Nos, az előző bejegyzésem pozitív listájáról máris kihúzhatok egyet: a munkahelyen elég jól felszerelt az edzőterem. Vagyis így ez a mondat még mindig fedi a valóságot, viszont egy “volt” szóval kell kiegészítenem tegnap délután óta.

Bár a volt főnököm azt mondta a felmondás alatti szövegében, hogy ezt már én is sejtettem, hogy ide fog kifutni a dolog, ez nem igaz. Tény, hogy az elmúlt szűk 11, ott töltött hónapból legalább 8-9 hónap azzal telt, hogy azon görcsöltem, vagyok-e elég jó, megfelelek-e, jól csinálom-e a munkámat. A próbaidőm letelte utántól szenvedtem annak a bizonyos kolléganő lekezelő, nyers hozzám állását, velem való kommunikációját. Miután mindent megtettem, hogy lelkileg én ezt tudjam kezelni, és már csak a munkának a megfelelő, számára tökéletes elvégzésére tudjak koncentrálni, elfáradtam. Tegnap délelőtt meg is fogalmaztam hangos mondatokban, hogy ehhez a konstans feszültséghez én már idős vagyok.

Ahogy mondják, kívánságom parancs volt. Vagy az égiek így akartak tudatalatt felkészíteni a változásra.

Délután 3 óra körül a HR-re (ami kétszemélyes) hivatott a főnököm, és leültetett azzal a HR-es és saját maga mellé, hogy ugye sejtem, miért vagyok ott. Ugyan volt egy gondolatom, miközben odafelé tartottam, hogy az elbocsátó szép levélért megyek éppen, de elhesegettem mint rossz gondolatot. Aztán még is a felmondásom miatt mentem.

A főnököm arcul csapó rövid, de velős, ellenmondást nem tűrő monológgal rúgott ki, tulajdonképpen engem hibáztatva, amiért ezt kell tenniük. Bár tettem kísérletet arra, hogy megvédjem magamat, a saját verziómat is előadjam, de újfent lesöpörték az asztalról.

Közösmegegyezést ajánlottak fel, két hónap munka nélküli állományban maradással, ergo addig kapok fizetést (?), de nem kell bemennem dolgozni.

Rögtön találkoztam a másik kolléganővel, akivel együtt dolgoztam, és vele jól kijöttem, hogy ez most mi. Mint megtudtam, ez egy hónapokig tartó meccs vége. Míg én arra törekedtem, hogy egyre jobban, a kívánalmak szerint végezzem a munkámat, az a bizonyos kolléganő stratégiát váltva, már nem a másik kolléganőnél igyekezett engem befeketíteni, milyen rossz munkaerő vagyok, mivel nála nem ért el semmit, hanem közvetlenül a főnökömnél. Vele hirtelen kedves lett szóban és emailben, és hétről hétre mószerolt engem: minden hibát (lehet olyat is, amit el se követtem), kicsit vagy nagyot, megosztott vele, és gondolom, ment a szöveg, hogy velem nem lehet együttdolgozni. Miközben én a főnökkel egy irodában, egymás mellett töltöttem heti egy-három munkanapot. Én nem nyerhettem, mert egy kitűnő munkaerőt nem veszíthet el a cég, bármilyen összeférhetetlen ember is. S mivel az utóbbi hetekben a főnökkel mézes-mázos, kezelhető embernek tűntette fel magát, mint aki egyik napról a másikra megváltozott, jó útra tért, így nekem kellett mennem.

Hogyan élem ezt az egészet meg?! Most még sehogy. Se tragédia, se megkönnyebbülés, bár tulajdonképpen mindkettő érzés mélyen már megszületett. Lassan beindult bennem a kudarc, a gyász megélésének folyamata.

Ha nem lenne a lakáshitel, akkor kicsit lazábban venném a dolgot. Még az is felmerült bennem, hogy itt a lehetőség az ország elhagyására. De azt hiszem, az a végső eset, ha esetleg nem találnék záros határidőn belül másik munkát. Meg ha nagyon őszinte vagyok magammal, ennyi vér úgy sincs a pucámban.

No, egyelőre kiheverem az elmúlt 10-11 hónapot, a kudarcot, aztán kezdődhet a melótalálás.