Mivel Anyu egy jegyet kapott tőlem születésnapjára és karácsonyra az Operába, ami egy olyan opera előadásra szólt, ami múlt szombaton, a nagyobbik gyerekem születésnapján volt, úgy gondoltam, jöjjenek fel a szüleim arra a hétvégére, és majd vasárnap itt, nálam megünnepeljük a két szülinapot.

Most már az összes szobán van ajtó, úgyhogy a két szülőmet külön szobába tudtam elhelyezni. Alszanak ők együtt, de ha otthon is külön szoktak, akkor legyen itt is meg ez a kényelem.

Kicsit felhúztam magam azon pénteken, hogy Anyu közölte, süt-főz, én szombatra ne is készüljek, mert hozza az ennivalót. Ja, reggelire és vacsorára is. Őszintén szólva ez egy kicsit rosszul esett nekem, mivel én sem megyek vendégségbe hozzájuk kajával a hónom alatt (max. olyan édességet viszek, amit én is megehetek). Én szerettem volna teljesen ellátni őket, végre, egyszer.

Mindenesetre még péntek délután megfőztem egy nagy adag csirkemell pörköltet (legyen alternatíva, illetve majd vihetik magukkal a gyerekeim a koliba).

Szombat reggel korán keltem, hogy a futásomat megcsináljam, mielőtt elkezdődik a vendégség. Egyébként az invitálásom ellenére a két gyerek közül egyik sem dugta egész nap ide az orrát. … A szüleim vonata késett, így akár egy félórával is kelhettem volna később. De lényeg, hogy időben ott voltam az állomáson, volt parkolóhely is, és pár perc múlva érkeztek is.

A délután eltelt hamar, és már hat óra előtt nem sokkal indultunk is tömegközlekedve az Operaházba. Bár mindketten fel voltunk öltözve, a hideg szél átfagyasztotta az embert pillanatok alatt. Nem is sétálgattunk az Andrássy-n, pedig ráértünk. Szinte menekültünk be az épületbe. Már kívülről látszik, hogy igazán jól sikerült a felújítás. Belül pedig gyönyörű, bár nem láttuk minden szegletét. Csillog-villog, és igen előkelő.

Verdi Álarcosbálját néztük és hallgattuk meg. Nem ismertem a darabot, és sajnos, csak az első szünetben futottam át a tartalmát. Muszáj volt, mert ugyan feliratozták, de elég nehéz a zenére, cselekményre figyelni, ha közben vagy a háttámlán lévő monitort vagy a színpad feletti feliratozást olvasom, hogy értsem, miről is énekelnek olaszul éppen.

Egyetlen bajom volt, ami rontotta a színházi élményt: a székek alatti szellőzőkből érkező levegő kifújta a szemeimet, amik amúgy is már fáradtak voltak, és eleve érzékenyek a légkondis levegőre. A harmadik felvonás alatt vagy a szemeimet dörzsöltem, vagy becsuktam őket, illetve a lábaimat rakosgattam ide-oda, hátha útját állják a feláramló levegőnek.

Természetesen több percig tapsoltak a nézők, mi meg a sor közepén alig vártuk, hogy végre felállhassunk, és mehessünk a nagyobbik gyerekemhez, aki az Operaház háta mögött várakozott az autóban. Fáradtak voltunk, na.

11 órára már az ágyban is voltam. Nagyon nem húztam az időt, aludtam is el, hiszen reggel fél 7-kor keltett is az ébresztő, mert tettem fel a marhahúst főni levesnek. Persze visszaültem az ágyamba kávézni, és lassan ébredezni, de aztán 8 órától kezdődött a talpalás: főztem. Vadasmártást zsemlegombóccal, oldalast rizzsel és párolt zöldséggel. Ja, és persze marhahúslevest.

Közben jó Atyám ki akarta tisztítani a wc-ben a szagelszívó masinát, erre a propeller beesett az aknába. Mondtam neki, hogy nem bánom a dolgot, de akkor a zajt is iktassa ki, ha már feleslegesen működik a gép.* Ehhez egy kis csavarhúzó kellett volna, ami nekem nem volt. Elmagyaráztam, hogyan jut el a közeli tesco-ba. Anyuval szépen elindultak a nagyon bonyolult úton (“menj jobbra, majd egyenesen át, és már ott is vagy”), s mind később kiderült, el is tévedtek, mert Aput megtévesztette, hogy azt mondtam, a zebra után egy-két métert menjen balra, hogy ráfordulhasson a boltig vezető útig. Ha ezt nem mondom, akkor nem kell útbaigazítást kérniük. (Megnéztem, s valóban nem kell ennyit menni balra, max egy fél métert.)

Szóval, én otthon tüsténkedtem. Fél 11 táján rákérdeztem a nagyobbiknál, akinél az autó is volt, hogy akkor jönnek-e 11 órára a tesójával, mert a tortáért el kell menni. Emlékezetem szerint neki és a tesónak is legalább 3-3 alkalommal elmondtam, hangsúlyoztam, hogy 11-re legyenek itt, mert a tortát nekik kell elhozni a közeli cukrászdából. Persze, feleslegesen erőltettem magamat. Ők 11 órakor tervezték az indulást…. Végül a szüleim baktattak le a cukiba….

A nagyobbik gyerkem fél 12 táján hívott, hogy itt vannak a cukrászdában, milyen néven lett a torta megrendelve. Mondtam, hogy a torta már itthon van, de nekem hozhatnak egy sacher szeletet.

A nagy, közös családi ebédből nekem annyi maradt meg, hogy a leves sótlan volt. Kifejezetten sótlan. Hát, nem volt eszemben megkóstolni főzés közben, pedig szoktam. Viszont az oldalas istenien finom lett. Jó volt a sarzs, és úgy tűnik, neki egyáltalán nem ártott, hogy alig figyeltem rá.

Azt hiszem, annyira nem sikerülhetett rosszul az ebéd. Ennek bizonyítéka, hogy Anyu is jól evett, és éhen nem maradt senki. A torta is finom volt (Charlotte).

Én tovább talpaltam a konyhában: mosogatás több részletben, majd két felé szortíroztam az Anyu által hozott kaját, és az általam főzöttek maradékát.

Egyáltalán nem bántam, hogy fél négy körül hirtelen üres lett a lakás. Egy alkoholmentes sörrel lerogytam a kisebbik tévéje elé hbo maxot nézni. Írtóra elfáradtam. Ehhez én nem vagyok szokva. Fizikailag és szellemileg teljesen leszívott a helytállás. Hát, le a kalappal Anyu előtt, aki havonta egyszer megcsinálja ezt a főzésmaratont, csak azért, hogy egy ebédet készítsen nekünk, és jó sok kaját a gyerekeimnek elvitelre. És arról nem is beszélve, amikor a karácsonyi nagy vendéglátásra készül, majd aztán egy hétig ugrálja körül a tesómékat.

Ha nagyobb rutinom lenne a főzésben, a vendéglátásban, valószínűleg nem szívott volna le annyira. De egy jó alvás segített. Másnap reggel már a szokott időben keltem, és magam is meglepődtem, mennyire energikusnak éreztem magam az erősítő edzésemhez.

A hét mélypontja kedd volt, de tulajdonképpen nagy baj nem történt, csak belém vágták az ideget. Tanultam a dologból, de közben rájöttem, hogy azok, aki a fejemet akarták venni, maguk sem tudták, mit kell csinálni, és a megoldás egyszerűbb, mint gondolták volna.

A kedden kapott két, számonkérő email elgondolkozatott azon, hogy én ezt megmerném-e mással tenni, aki nem a beosztottam, csak munkatársam egy társosztályról. Nem, valószínűleg eszembe sem jutna, még akkor sem, ha mérges lennék. Az elmúlt években sok-sok emailt fogalmaztam meg. Ezek között volt olyan, ami írása közben a dühtől gőzölgött a fejem. De ezeket vagy átfogalmaztam, mielőtt rányomtam volna a küldés gombra, vagy töröltem.

Ezekből a helyzetekből tanulnom kell. Azt, hogy hogyan csinálnám másként, hogy ne gyalogoljak vagy rúgjak bele a másik lelki világába, akár megérdemli, akár nem. Lehet kérni, szépen kérni, vagy akár tréfásan utalni arra, hogy legyen szíves, jobban dolgozni. Vagy akár megkérdezni, mit tehetek azért, hogy neki precizebben menjen a munka. Vagy elmagyarázhatom neki érthetően, nyugodt szavakkal, hogy figyu, ha ezt csinálod, vagy nem csinálod, csak a munkámat nehezíted meg.

Ezek a helyzetek, amibe kerülök, kettős leckék számomra. Egy: a hibáimat felismerem, és odafigyelek és/ vagy egy új szokást alakítok ki, hogy a jövőben elkerüljem; kettő: figyelek arra, hogy mással így én ne bánjak.

Na, most azért lehetne egy pár hónap nyugalom. Az elmúlt két és fél év már túl intenzív volt számomra.

*Furi, hogy csendben alkotok a wc-n.