A múlt hét legalább két nagy örömöt adott nekem.

Először is végre van ajtó a nagyobbik gyermekem szobáján. A másik kölök szobája pedig kapott egy új ajtót. A rombolás kisebb volt, mint vártam, így csak némi glettelés és festés javítás vár rám még. De ezek ugye nem égetően sürgősek.

A másik öröm pedig a szombati színházi előadás volt. Lájtos, zenés darab volt, egy film színpadi feldolgozása, de én ilyen könnyesre már rég nevettem magamat, és imádtam a darab végét (jó zenével és tánccal le lehet venni a lábamról). Alul semmi Szabó Győzővel a főszerepben.

Le a kalappal a férfi színészek előtt, hogy ilyen bátran vállalták a meztelenséget, a saját testük tökéletlenségét (igaz, legalább kettőjüknek nem volt semmi szégyelni valójuk). Filmen fél- vagy teljesen meztelen embert látni teljesen más, mint élőben, a színpadon egy színdarabban. Nem vagyok prűd, és nem botránkoztat meg a meztelenség, csak zavarban vagyok (hova nézzek vagy hova ne, illetve vagyok-e olyan merész, hogy nézzek mindent is).

Mivel magam nem jutottam még dűlőre a testem teljes elfogadásában, ezért tisztelni tudom a vállalásukat. Még akkor is, ha színészként (talán) könnyebb a dolguk.

Egy szóval, egy felszabadult és boldog szombat délutáni programom volt.

Vasárnap reggel úgy keltem, hogy bár aránylag jól aludtam, de a fenének sincs kedve ebben a búbánatos időben futni. Legalább három indokot kerestem és találtam magamnak az elindulásra. A közeli erdőbe mentem geogo pontokat gyűjtögetni, majd kilométeről kilométerre, 15 percől 15 percre alkudozgattam ki magamnak a futás folytatását, és csak két percen múlt a teljes előírt edzés teljesítése. Ennyire nem volt kedvem futni, bár az erőnlétem meg volt hozzá.

Egy hülye köhögés is kerülget. Hol napokra eltűnik, aztán megint megjelenik, felerősödik, és most éppen nem tágít. Amíg jobban nem zavarja a mindennapjaimat, nem érdekel. Majd elmúlik….