Soha nem gondoltam volna, hogy 50 évesen ilyen helyzetbe kerülök. Őszintén gondoltam, hogy megbírkózok bármilyen helyzettel. Meg is teszem, mert sok választásom nincsen.

Most én vagyok az az ember, akit rongylabdának tekint, és úgy rugdos, ahogy éppen tetszik neki. Én meg pislogok, hogy ezt mivel érdemeltem ki.

Ma délelőtt egy közös megbeszélésre ültünk össze, ami tulajdonképpen abból állt, hogy a “kedvesebbik” kolléganő az összes, hirtelen* eszébe jutó “sérelmét” az arcomba zúdította a maga arrogáns módján. (Ezen dolgokat négy szemközt is elmondhatta volna korábban, az éppen aktuális helyzetben, de szeret mások előtt a földbe tiporni, úgyhogy csokorba gyűjtötte.) Ezt és azt nem csinálom, még nem vagyok önálló ebben és abban a dologban, és így tovább. Aki hallotta a felsoroltakat, értelmezhette a mondatait úgy, hogy én tulajdonképpen semmit se csinálok (jól).

Megsemmisülve ültem a három ember (köztük a főnököm) előtt, és miután a magam mentségemre mondottakat is legyalulták, így az egyetlen megoldást választottam, amit mindig is: megkukultam.

Nem értettem, hogy ezeket miért nem mondta el folyamatában, az adott szituációban, miért gyűjtögette eddig, és ha tőlem elvárják, hogy kommunikáljam azt, mit nem tudok vagy értek, akkor ő miért nem jelezte, ha valamit tennem, illetve nem kellene már tennem.

A nap hátra levő részében dolgoztam becsülettel, ahogy egyébként is tettem volna.

A munkaidő végén, mikor már csak ketten voltunk, oda jött a főnököm hozzám, és szinte elnézést kért a délelőtti kivégzésemért. Azt mondta, hogy neki nem kell bemutatni ezt a kolléganőt, tudja nagyon jól, milyen, és ha tökéletesen csinálnék mindent, akkor is találna valamit, amibe beleköthet. Egy sejtelmes mondattal pedig utalt arra, hogy nem sokáig kell már elviselnem. Hát, we will see, ahogy az angol mondaná.

* Amint bevezetésként kihangsúlyozta, nem tudott felkészülni előre, mi mindent akart volna nekem elmondani.