Mondhatom azt, hogy múlt hétfő óta béke, nyugalom és kiegyensúlyozottság honol bennem.

A bejegyzésben is megörökített mély repülésem egy hosszabb időszak kicsúcsosodása volt. Ekkor telítődött és csordult túl a pohár tartalma. Aznap este egy fél üveg vörösborral segítettem magamnak kimondani és szembenézni azon érzésekkel, amikkel a hétköznapok józanságában, karótnyeltségében nem voltam képes (nem mertem). No, nem kívánom az alkoholt segítségül hívni minden nehézség esetén, de most ez kellett, úgy tűnik.

Hallgatom a mindenféle lélekgyógyász és okosító beszélgetéseket, és azt hiszem, hogy én hű de milyen jól haladok az önfejlesztésben, s közben nem veszem észre, hogy bizony, de talán írhatom azt is, hogy elég sok érzésemmel nem voltam hajlandó eddig szembenézni, elismerni őket, hogy vannak bennem. És persze ezek negatív érzések.

Csak hát ugye ez nem olyan, ahogy Móricka elképzeli! Ha nem tudom megélni a dühöt, haragot, elkeseredettséget és egyéb negatív érzelmet, hanem elfolytom magamba őket, mint rossz dolgokat (“mert nekem olyannak nem lehet lennem”), akkor esélyem sincs a pozitív érzelmeimet megtapasztalni. Ha nem teszek a mérleg két oldalára semmit, akkor az csak üresen fog ácsorogni egy “muszáj” egyensúlyban.

Persze a negatív érzelmek megélése nem azt jelenti, hogy nekem hetekig, hónapokig, akár évekig ezek valamelyikében kell tobzódnom, és közben pedig megtapasztalom az örömöt, boldogságot. Nem. Ha egy történés kiváltja bennem például a haragot, akkor abban az adott pillanatban legyek haragos. Éltethetem ezt akár egy napig is, aztán vegyem észre, ez nem vezet sehová, és van más lehetőségem is, amivel előrehaladok. Ha azonban nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy haragos legyek, akkor lenyomom magamat egy null pontra, és esélyt se adok magamnak arra, hogy elrugaszkodjak a mélység bugyrának aljáról felfele. Inkább azzal foglalkozok, hogy jókislányként én nem lehetek haragos.

S nagyon nem értek azokkal, akik nem hajlandóak a múltban turkálni. Igenis, fontos meglátni, hogyan viselkedtek velünk a szüleink, a környezetünk, és ezek milyen reakciókat rögzítettek bennünk. Fontos tudnunk, mire neveltek bennünket, mire tanítottak.

Nem az a lényeg, hogy a sebekben vájkáljunk, mélyítsük, hogy még jobban fájjanak, vagy vérezzenek. A sebet ki kell tisztítani, levegőztetni, hogy elinduljon a gyógyulás. Lehet, hogy heg marad utána, de begyógyul. És a felismert reakciómintákat lehetőségünk van módosítani, elhagyni, és helyettük újakat alkalmazni.

Muszáj magunkba nézni. Akár segítséggel, akár önmagunk bátorságával, erejével. Ez tudatos munka. Kevés oly szerencsés van, akinek nincs szüksége rá. Illetve önmagunkra vakon is lehet élni, de … nem érdemes.

Szóval, visszatérve a múlt hétfőre. Akkor rájöttem, hogy nem engedtem meg magamnak, hogy dühösnek, bosszúsnak sértődöttnek és leigázottnak érezzem magamat, mert hát az nem olyan “fejlett” (nekem nem szabad az lennem!). Nem állítom azt, hogy már másfél hete én ezekkel az érzelmekkel már jóban vagyok. Még gyakorolnom kell. És azt is, hogyan békéljek meg azzal az emberrel, aki azt hiszi, hogy utálom. Mert lehet, hogy valóban utálom….