Konstans nyomasztó érzés van bennem. Nem tudom, megfogni, megnevezni. Talán keserűség, talán szomorúság, talán csalódottság, talán félelem. Vagy mindez együtt. Tetézve a sikertelenség érzésével.

Ha éppen kezdem magabiztosnak, kiegyensúlyozottnak érezni magamat, jön egy délelőtt (nap), amit azzal a bizonyos kolléganővel egy irodában töltök, és újra a padlón találom magamat. Őszintén nem tudom, mi baja van velem, mert tényleg igyekszem.

Azt mondják, beszéljem meg vele. De egyszerűen nincs hozzá lelkierőm, hogy végighallgassam, mi mindent nem csinálok szerinte jól. Pont elég, amivel olykor megsoroz. Lehet, hogy ez a kisnyuszi és a medve esete a létrával, de leszarom. Még gyáva vagyok.

Annyit még meg kell tennem, hogy itt, benn, többet egy panaszszót se ejtek senkinek vele kapcsolatban. Már így is elcsesztem a bemutatkozó hónapjaimat emiatt.

Soha nem éreztem magányosnak magamat. Most eljött ez az időszak is…. Nincs a szűk családomon kívül senkim, és sajnos, velük sem tudom ezt megbeszélni.

Olyan jó lenne végre megélni, hogy nem én vagyok valamiben hibás.