Van ugye az, amin nem lehet változtatni, így egyetelen dolgot csinálhat az ember lánya, ha elfogadja, megbékél vele.

Igyekszem én is így tenni, bár felmerül bennem az, hogy bizonyos területen mennyire adom fel a saját igényeimet, vagy akár írhatnám is azt, hogy saját magamat, ha hagyom, hogy az legyen, amit a másik kettő kigondol, és egymás közt leboltol anélkül, hogy figyelembe venné, én mit szeretnék. Olyan érzésem van, mintha csak arról szólna az én szerepem, hogy a munka terén levegyek némi nehézséget a vállukról, és amikor ők szabadságra akarnak menni, én szó nélkül helyettesítsem őket. Meg se kérdezik, nekem megfelel-e, hogy például karácsony előtt és ünnepek után vigyázban állva dolgozok helyettük is, mint a kisanyal. Ők ketten harcoltak egyet, hogy ki menjen és mikor szabadságra, de meg sem kérdezték, én akarok-e. Csak pislogtam. Őszintén szólva nem ehhez vagyok szokva. A régi munkahelyemen mindig meg tudtunk egyezni a kollégámmal a szabadnapokat illetően mind nyáron, mind télen. Tudtunk engedményeket tenni és elfogadni.

Tudom, itt még újnak számítok, de …akkor is. Szeretném, ha engem is embernek néznének, nem csak egy “helyettesítőnek”, aki ott van “őrzőnek”. Még nem tudják, hogy van egy rossz hírem nekik: nekem is évi 30 nap szabadság jár, és én ki szoktam venni. Egyben, ha lehet, azaz nem elszórva egy-egy napot, hanem egy vagy két hét elosztásban, és akkor, mikor nekem megfelel, nem úgy, hogy ami marad.

Úgyhogy szépen mosolyogva fogom jövőre be-bejelenteni a szabadságaimat. Nekem is van életem, és ami most éppen nem túl zajos és sűrű, de még lehet az.

Vasárnap kora délután színházban voltam. A Hálózatot néztem meg. Hm. Szókimondó és ébresztésre törekvő. Ugyan a történet az USA-ban játszódik, de ez teljesen a mai magyar valóság. Is. Mert hát van ebben a darabban több mondanivaló is. Amit egy értelmes ember magától is felfog, megért, de a darab nyomatékosítja azt. Örülök, hogy láttam.

És hazafelé a buszon pedig “szerelembe estem”. Természetesen semmi komoly, de végre láttam egy pasit, aki megtetszett. Elnéztem volna még – úgy titokban -, de le kellett szállnom. Így maradt az emlék.