A múlt hetet leginkább azért vártam, mert végre egy hét munkától távol. 4 nap totális pihenés, megtoldva a szerdával, ami szintén laza volt, és végre napos.

Csütörtök délelőtt pakoltam, raktam egybe a listára összeírt holmikat, miket szeretnék a 4 napos futótáborba vinni. Először sírva akartam fakadni, hogy ez rengeteg lesz, és akár több bőröndnyni, aztán egy-két óra múlva már azon csodálkoztam, hogy “csak ennyi?!”. Egy kis bőrönd, egy sporttáska és egy nagy szatyor a két futócipőnek, a hengernek, meg ennek-annak.

Kettő óra után nem sokkal már fordultam a tábornak helyet adó szálláshely parkolójába. Hello, Mátra! Már aznap délután alkonyatkor indultunk egy rövid etapra, ami nekem annyiban volt nehezített, hogy a magammal vitt fejlámpa nagyjából semmit sem ért. Így ki is kapcsoltam, és más fényénél igyekeztem nem bokát törni, hasra esni, és visszajutni a szállásra. Egy gyöngéd elbotlással meg is úsztam a futótúrát.

Már ezen az estén éreztem, hogy harmat gyenge vagyok az emelkedőkhöz. Ergo most ittam a levét annak, hogy az elmúlt hónapokban – különösen augusztus végétől – csak messziről láttam komolyabb emelkedőt, lejtőt. Egy szóval, a további három napon én voltam a gyenge láncszem, a hátul kullogó, akihez valamelyik edzőnek le kellett mindig maradnia, mert hát senkit sem hagynak egyedül, különösen a sor legeslegvégén. Egyébként ezt nekem tök jó volt, mert csak egy másik embert kellett elviselnem, és velük meg egész jól elbeszélgettem a futótúra alatt. (Futást direkt nem írok, mert például pénteken a táv felétől leginkább csak gyalogoltunk az aktuális gardedámommal – s nem miattam.)

Ez a négy nap megerősített abban, amit eddig is tudtam, hogy a terepfutásaimat is csak egyedül, saját ritmusban szeretem csinálni: a természet és én. Elég ez a kettős. Introvertált vagyok ezen a téren (is?), s nekem ez így megfelel.

A legutolsó este volt egy kvíz, és az utolsó kérdés az volt: “jönnél-e a legközelebbi futótáborba is?”. Egy nemleges válasz volt. És az én voltam.

Nem éreztem rosszul magamat, de ahogy már fentebb is írtam: a futást egyedül szeretem művelni legyen az aszfalt vagy terep.

A közeli parkolóban pedig az egyik sütödében írtó finom diós palacsintát ettem – kétszer is. Azért vissszamennék….