Múlt hét kedden elbaktattam a művházba, ahol a festőiskolát tartják ezeken az estéken. Lelkesedéssel mentem, és egy szűk óra múltán, miután megvártam, hogy a nagyobb zápor elálljon, hazagyalogoltam. Nos, amit én szerettem volna, az ott “nem van”. Festeni lehet (azaz számomra in medias res” lett volna), de a rajzolás művészetének elsajátítása addig tartott volna, míg a vászonra felskiccelem a festendő művet. Én pedig a kezeimbe a rajzolás vágyát érzem, éreztem, és őszintén bevallva, nagyobb kiadásba sem szerettem volna verni magamat (festőkészlet állvánnyal együtt, stb.)

Úgyhogy még aznap este a neten kerestem egy salsa tanfolyamot, amit tegnap este indítottam. Mentem a kezdőre, és eljöttem a középhaladó után. Mindkettő órát végigtáncoltam, és élveztem az ismerős zenéket, ismerős mozdulatokat, lépéseket. Meg is vettem a bérletet.

Egy szóval, a csütörtök estéim (ahogy tizenx éve is volt), a salsa jegyében telik majd.

Ahogy már korábban is írtam, a futásaim közben többnyire podcastokat hallgatok. Ami engem érdekel, amit én minőségi beszélgetésnek tartok. A választott csatornák között van futással kapcsolatos, közéleti, politikai, pszichológiai. Mindig örülök, ha van új műsor, amit hallgathatok, vagy felfedezek egy új csatornát, aminek a beszélgetései adnak nekem valamit: információt, elgondolkodni valót vagy fejlődök általuk.

Bakonybélen találtam rá egy pszichológus podcast csatornájára. Szerencsére már a harmadik évadot csinálja, így visszamenőleg is van bőven hallgatnivalóm.

Ezen beszélgetések nyomán folyamatosan szembenézek magammal: milyen vagyok, hogyan viselkedem, min kellene változtatnom vagy éppen elfogadnom magamat olyannak, amilyen vagyok.

Tudtam eddig is, hogy mennyire fontos a szülőkkel, szülőkhöz való viszony. Mit kaptam tőlük. Ők hogyan viselkedtek velem, milyen reakciójuk volt, hogyan igyekeztek nevelni, kapcsolatban lenni velem. Nem tudom, mennyi munkám van (lelki traumák feldolgozása, stb), de ha egyesével haladok, előbb-utóbb ezen a területen is rendezettség lesz bennem. Legeslegfontosabb, hogy elfogadjam: ők azok, akik, én nem tudom, megváltoztatni őket, csak a saját hozzáállásomat hozzájuk és a múlthoz. Szerencsére nincs olyan, ami valóban komoly dolog lenne. Viszont tudom, miből ered az önbizalomhiányom, a maximalizmusom magam és mások felé, és a kritikusságom. És ez jó. Van lehetőségem megbocsátani és elfogadni.

Még dolgoznom kell azon, hogy azt is elfogadjam, ha valaki nem akar változni, nem hajlandó szembenézni az érzéseivel, érzelmeivel, hibáival, ha nem tud és akar a saját tetteiért felelősséget vállalni. Jelenleg nehezemre esik az ilyen ember tisztelete. Ugyan kígyót-békát sem kiabálok rá (magamban, gondolatban), de piszkál a dolog. Mert a felelősségvállalást nagyon fontosnak tartom.

Szóval, van meló, kérem! Van meló.