Újra itthon vagyok. Tegnap még szitáló esőben futottam a sötétzöld, buksijukat ködbe elbújtató dombok között, ma már a patakparti bicikli- és gyalogúton avattam fel egy órás futássáal az új Hoka cipőmet (amit már két hónapja várakoztatok a cipősszekrényben).

Élveztem a Bakony hűvösét, bár sajnáltam, hogy nem volt nálam semmi olyan cucc, amit esős időben is felvehettem volna. Ugyan cukorból nem vagyok, de azért egy szál pendelyben nem szerettem volna bőrigázva keresztül-kasul grasszálni a turistautakon.

Élveztem a falusi csendet, a nagybetűset (ahogy már előző bejegyzésemben is írtam), viszont hiányzott egy alaposan átaludt (max. kétszer ébredős) éjszaka.

Tegnap hazafelé Székesfehérvárt útbaejtettem, mert kíváncsi voltam, milyen az a Bory-vár. Nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e vagy sem. Tulajdonképpen igen, de talán azt vártam, hogy ténylegesen be lesz egy lakott helynek rendezve, és nem egy múzeumként, kiállítóhelyiségként szolgál.

Annál nagyobb hatással volt rám a Pannonhalmi Főapátság. Nem azért, mert valami csodálatosan szép, hanem azért, mert sokkal komolyabb, grandiózusabb volt az általam elképzeltnél. Lenyűgözött, hogy a domb tetején áll ez az épületegyüttes, mint ahogyan az olasz vidékeken is.

Ugyan a bazilika sötétségben honolt (egy darab lámpa nem égett, csak a borús idő világossága szivárgott be, ami tulajdonképpen nem sok volt), de látszott, hogy nincs túl cicomázva, szerényen díszített a belső tér.

Ami még nagyon tetszett, az a Könyvtár. Tele régi könyvekkel. Ehhez hasonlót Svájcban láttam, a St. Gallen könyvtárat. Persze, a pannonhalmi kevésbé cicomás, de szerintem engem egy egyszerű, megyei könyvtár is levenne a lábamról (s ezt most úgy írom, mintha megrögzött könyvtárba járó lennék, pedig nem, csak a könyveket szeretem, meg elvarázsolnak a régi könyvek).

Egy szóval, nem gondoltam volna, hogy ez az apátság ilyen nagy, komoly és régi. Örülök, hogy van ilyen Magyarországon.

Amit sajnálok, hogy nem néztem meg, pedig elhajtottam előtte (majdnem előtte), az a hajmáskéri kastély. Az autóúton elhaladva, két, ha jól emlékszem, panelház között lehetet meglátni az omladozó, eléggé rossz állapotban lévő kastély frontját. Viszont a romos helyzetéből is látható volt, hogy bizony ez valaha egy gyönyörű kasély lehetett, még akkor is, ha katonai célokra volt használva mindig. Talán egyszer lesz, azaz kapnak pénzt a felújítására. Talán nem lesz késő.