Tudom, sok féle ember van. Bár olykor nehéz ezt elfogadnom, meglátom, megértenem, mikor számomra felfoghatatlan, értelmetlen tettekkel, gondolatokkal, mondatokkal találkozok. De törekszek úgy általában. Előre, nem hátra!

Szóval, a zenével általában úgy vagyok, hogy ami tetszik műfajtól, előadótól függetlenül, azt hallgatom. Addig, amíg nekem örömet, élményt ad.

Nem foglalkozom azzal, hogy az egy eredeti verzió, vagy egy feldolgozás.

Mivel nincs abszolúthallásom, és hát őszintén szólva a hamis hangokat is csak akkor hallom meg, ha azt már egy nagyot halló is észrevesz. Persze, egy kicsit túlzok, de tény, nem vagyok vájtfülű. Viszont imádom a zenét, a ritmust, szeretek rá táncolni, mozogni, mindezzel kifejezni, milyen nagyszerű élményt is tud adni egy dallam, egy ritmus, egy hangszer megszólalása.

Azt hiszem, e téren (is) élmény központú vagyok.

Számomra egy zenei feldologzás, ha az újra van gondolva, vagy önmagában egy egészet alkot, ugyanolyan értékes és teljes élményt ad, mint az eredeti. Valamikor jobban is sikerül. Nekem az a furcsa, ha valaki görcsösen ragaszkodik az eredetihez.

Egy történet jut eszembe, ami megragadt nagyon bennem. Egy régi baráttal mentem egy opera előadásra. Ritkán járok, sőt mondhatom azt is, hogy talán ez volt életem második vagy harmadik személyesen nézett és hallgatott operája. Végig feszülten és nyitottan hallgattam, majd egyszer csak felcsendült egy közismert ária, ami nekem mindig is nagyon tetszett, bár fogalmam sem volt, melyik operából van. Szétolvadva hallgattam, majd hangosan megjegyeztem, milyen szép és csodálatos. Erre a régi barát higgadt és majdhogynem fitymáló hangsúllyal megjegyzte, ez messze nem olyan, mint ahogyan xy operaénekes adja elő. What?! Ki nem tojja le, hogy más neves operaénekes hogyan énekli?! Én perpill azt hallgatom, aki a színpadon van, és őt hallgatva bennem örömtáncot lejt minden boldogságot jelentő érzelem, szinte úszok a dallamokon. És ez nekem akkor és ott pont elég.

Ez olyan, mint amikor egy pasival egy párt alkotunk. Nekem ő tesztik, ő vele akarok lenni, ő társasága ad örömöt, szórakozást, megnyugvást vagy bármit, nem foglalkozom azzal, korábban kivel milyen volt, és a jövőbeli pasimmal milyen lesz. A múlt elmúlt, a jövőt meg nem látom.

Talán ezen hozzáállás miatt sem tudok azon morfondírozni, hogy “mi lett volna, ha…”, illetve “mi lenne, ha …”. Minek? Az előbbi lehetőséget már nem hozhatom vissza, a jövő pedig legyen meglepetés (bár tény, néha szeretnék belekukkantani).