Onnan tudom, hogy kezdek fáradni, hogy olykor hajszál választ el a sírástól. A hétvégén mindkét futásomkor is legszívesebben megálltam volna az adott erdő közepén, és ordítottam volna.

De lehet, hogy csak a hormonok rendetlenkednek bennem. Ötvenévesen már közelében vagyok a menopauzának, és akár ez is lehet egyik jele. Csak találgatok. 
Meg az is lehetséges, hogy még a tavalyi évet nem pihentem ki. És ugye az új munkahelyen való helytállás is egy plusz stressz lehet, bár a múlt hét már lazább volt. Mégis szinte zokon veszem, ha a hétvégeken nem alhatom ki magamat, mindkét éjszaka. Azt gondoltam, hogy a kimozdulás (begubózás elkerülése) érdekében nekem a hétvége egyik napján muszáj valami programon részt vennem, de mint kiderült, nem mindegy, ehhez milyen korán kell kelnem. Az elmúlt két hétvége bebizonyította, csak olyan programom lehet, ami megengedi, hogy legalább reggel 7 óráig alhassak (mivel korán fekvő vagyok, így biztosítom magamnak a 9-10 órás alvást).

Egyébként, a pénzügyi dolgokat (infláció, rezsiárak visszaállítása) leszámítva miden rendben van az életemben. Úgy tudom, egészséges vagyok, van lakásom, van munkahelyem, tudok sportolni, van szabadidőm, amit magamra fordíthatok vagy elfecsérelhetek. A gyerekeim haladnak az egyetemen, éppen dolgoznak a szünetben, a szüleim is jól vannak a körülményekhez képest.

Most, szombaton voltunk a szüleimnél. Anyu készült, ahogy szokott. Nagy ebéd, és elvitelre is bőven csomagolt az unokái számára. Mivel a szülinapom környékén nem voltunk náluk, és a névnapomkor sem leszek, így szombaton kaptam meg az ajándékomat pénz formájában. Plusz két darab apróságot, amiket a legutóbbi turistaútjain vett nekem. Az utóbbiakat megnéztem, a pénzt nem számoltam meg, mert ilyenkor mindig zavarban vagyok. Ha ad elfogadom, és annyinak örülök, amennyit rám szán. (soha nem spórol rajtunk!) Otthon kotortam ki az ajándékzacskó aljáról, hogy eltegyem. Megszámoltam. Ha úgy nézem, kerek szám az összeg, de valahogy még sem. Bőkezű ajándék, az tény. De úgy gondoltam, elszámolta magát. Így ma fel is hívtam, hogy valami szerintem nem stimmel. Látszik is, hogy mennyire kényesnek érzem ezt a pénzajándékozási témát, mert mondta Anyu, hogy nem tévedés, és még szombaton beszélt is róla, hogy egy tízessel többet ad, én pedig akkor ezt elengedtem a fülem mellett.

Mivel minden plusz fillérnek örülök, és tulajdonképpen ennek egy részét már előre elköltöttem futócipőre, a maradéknak is bőven megvan a helye.

Még két hét van a júliusból. Van ugyan olyan gondolatom, hogy szombaton délután kimegyek a Pride-ra, de az időjárásjelentést megnézve gyanítom, inkább a légkondis szobámat választom helyette. Ezért is nehezen viselem a kánikulát, mert olyankor ki sem dugom az orromat a lakásból. Pedig ez jobb nem lesz. 
Ahogy az erdőben is futottam vasárnap, csak a szomorúság fogott el, mennyire száraz minden. Az erdei út már homokká porlott, az aljnövényzet sárgává száradt. Csak a fák és a bokrok lombjai tartanak ki még a zöldjükkel. Mit nem adnék, ha három hétig csak esne az áztató eső, én pedig a sárban csúszkálnék futás közben. Anyunak sem kellene locsolni azokat a virágait, amelyek régebben simán bírták a szárazabb nyarakat öntözés nélkül. Most azok is száradnának ki, ha nem löttyintene a tövükre egy kis vizet. Tudom, most a hét szűk év egyikét éljük, de ki tudja, melyiket, hanyadikat?! És az a hét év vajon valóban hét darab, vagy már évtizeddel, esetleg évszázaddal kell számolni?
Jelenleg több irányból kapjuk az ívet. Ha eddig nem volt az ember takarékos, akkor kénytelen megtanulnia, mi az, hogy nem vesz meg bármit a boltban, és lekapcsolja a villanyt, amikor már kiment a szobából, a helységből, és nem megy feleslegesen a tévé a háttérben, csakhogy ne legyen csend a lakásban. Soha nem voltam pazarló, de az albérletes 20 hónap valóban rákényszerített arra, jól meggondoljam, mit vásárolok, mire költöm a pénzemet. De soha nem gondoltam volna, hogy még annál is szűkebbre kell vennem a nadrágom gatyamadzagját. Még megvan bennem a tiltakozás, a háborgás, a “nem-hiszem-el-hogy-így-van” érzése, s bár tudatosan felfogtam, hogy mi e helyzet, mi várhat még rám, de csipkedem magam, hogy ez a valóság vagy csak álmodom.