Készültem erre az 50 km-re, ahogy a legtöbb futásomra. Tulajdonképpen jó másfél éve nem volt ilyen hosszú távom. Először a sérülésből felépülés miatt, utána azért, mert a tanulás-költözés kombó miatt csak púp lett volna a hátamra egy nagyobb kihívásra való felkészülés. Nemcsak időm nem volt, de idegrendszerem sem.

Még most sem vonzanak a versenyek, egyszerűen hideglelést kapok attól a gondolattól, hogy a verseny miatt izguljak. Szerencsére erre a szülinapi 50-re nem tudtam ráparázni, mert tét nélküli volt, még akkor is, ha egy instant körre neveztem be. Mivel ha a futók idejéből, amit 10 óra volt, kicsúsztam volna, akkor is kaptam volna érmet. S mivel ezt a kört még soha nem csináltam, nem is volt mivel összehasonlítanom.

Az edzőm tudta, hogy lesz ez a terepes távom, de ő is csak akkor tudta meg a részleteket róla, amikor eldöntöttem, ezt fogom futni.

Mivel készültem?! Azzal, hogy távot átnéztem, feltettem a tracket az órámra (nem is használtam) és a Locus map-re, ami a mobilomon van (ez utóbbin folyamatosan ellenőriztem, merre járok, az úton vagyok-e), illetve vásároltam energiazseléket (SiS és Hammer – ebből sajnos csak egy peanut butter ízűt vettem, mint később kiderült, egész finom), meg banánt (ebből csak egyet vittem, az volt az első frissítésem).

Természetesen az év addigi legmelegebb napjának jósolták hétfőt, a szülinapomat, amikor is lefutni terveztem a távot. Tudtam, hogy a fák lombjának az árnyékában kellemes még 30 C fok felett is mozogni, de azért igyekeztem minél hamarabb indulni. 5 órára terveztem a rajtomat, de egy félórát csúsztam vele.

A helyzetemet még nehezítette, hogy vizet csak 27 km után tudtam pótolni, felvenni Nagykovácsiban egy KÉKkútnál. Még utána is érdeklődtem egy FB csoportban, de annál többet senki sem mondott, mint amit már eleve tudtam. Jó kör volt. Tehát ezért is készültem azzal, hogy az elmúlt hetekben igyekeztem az edzéseimet (ahol nem kellett tempóznom) legalább 1-2 és fél liter vízzel a hátamon megcsinálni. Gyanítottam, hogy ez édes kevés idő a teljes erősödéshez. Fogyni meg nem tudok mostanában ennyit sem.

Szóval, némi súllyal megraktam a futóhátizsákomat még vasárnap este, hogy hétfő hajnalban a pakolással ne kelljen foglalkoznom a víz bekészítésén kívül.

Háromkor keltem, és még lehengereztem indulás előtt. Negyed hatkor voltam a rajtban. Magamra pakolva mindent, útra készen kerestem a QR kódot, amivel jeleztem volna az indulásomat. Nem találtam. Szerencsére a büfében, ami ott van, már volt személyzet, így tőle kértem infót, hol találom azt a bizonyost. Segítségével elrajtolhattam. Elmellőztem a parkolóba letett autómat, haladtam kb. 20 métert, mikor eszembe jutott, nem fújtam be magamat kullancsriasztóval. Előkotortam a zsákom mélyéről a slusszkulcsot, ajtót kinyitottam, körbe fújtam magamat, majd vissza az egész. Végre elindultam.

Persze első adandó alkalommal már guggoltam is le az erdő mélyére…. Aztán tovább. Elég hamar kellett az első ellenőrző kódot beolvasni, de internet hiányában ez nem ment azonnal, csak nagyjából egy kilométerrel arrébb.

Szépen haladtam. Az ellenőrző kódokat is megtaláltam, olvasgattam befele, csekkoltam online. Viszont nagyjából 15 km környékén már fáradságot éreztem a combizmaimban, a lábaimban. Hm, gondoltam, ez az érzés máskor később jelentkezett, a legrosszabb esetben is féltávnál. Egy gondolat erejéig panaszt tettem az égieknél emiatt, de aztán igyekeztem nem figyelni a fáradtságra. Inkább arra koncentráltam, merre kell mennem, mikor kell a zseléket betolnom a számba, illetve egy-egy sókapszulát megennem.

15-16 km környékén egy jelöletlen útra kellett áttérni, amelyen vígan trappoltam, hogy ez egy hülye biztos útszakasz, csak egyenesen kell mennem, és kész. Annyira egyenesen mentem, és nem ellenőriztem a mentett útvonalat az applikációban, hogy még a kereszteződés sem tűnt fel, ami fel kellett volna tűnjön, legalább egy ellenőrzés erejéig. Feltűnt viszont a másodiknál. Ideérkeztem volna meg egy kanyarral, ha a jó úton haladok. Nem is lett volna gond, ha közben nem hagyok ki egy ellenőrző pontot, ahol be kellett volna olvasnom a QR-kódot. Közel egy kilométert kellett volna visszafutnom, illetve gyalogolnom az emelkedős részeken, és nagyjából ugyanennyit a pontig előre, a helyes úton. Hát, egy porcikám sem kívánta ennyivel meghosszabbítani az tervezett utat, így nekivágtam a domboldalnak árkon-bokron át. Egy idő után már azt hajtogattam: “hol itt az út?”.

Csak felértem a jelöletlen útra, majd nemsokára meg is pillantottam a jobb oldalon megbújó kis turistaházat előtte és mellette az asztalokkal, padokkal. Leolvastam a kódot, és indultam tovább. Volt egy gondolatom, hogy lemászok a domboldalon, rövidítve az utat, de nem hallgattam a sugallatra, hanem a megadott úton haladtam. Single track-en, ami jó is lehetett volna, ha nem változik növényekkel benőtt úttá, ami ráadásul lefele haladt, és olykor azt sem láttam, hova lépek. Kezdtem megbánni, hogy nem az árkon-bokron-át-lefele utat választottam. Nagyjából ugyanaz az érzet lett volna, csak megspóroltam volna 1 km-t.

Nagy megnyugvás volt számomra, mikor újra turistaúton kocoghattam. Még ekkor is érdemes volt folyamatosan csekkolni az útvonalat az appban, mert voltak trükkös részek.

Szépen érintettem a Nagy-Szénást, aztán már Nagykovácsi felett, szélén haladtam. 10 óra múlt nem sokkal. Le kellett térnem a községbe, mert itt volt található az első vízfelvételi lehetőség, egy KÉKkút formájában nem messze a turistaúttól. A kertes-házak közötti utakon futva már éreztem a nap melegét. Mivel már addig is voltak nyílt terepes szakaszok, korábban feltettem a magammal vitt fehér futósapkát.

Annyira a víz pótlására koncentráltam, hogy csak jóval később jutott eszembe, hogy nem mostam meg az arcomat a hideg vízzel, nem vizeztem be a sapkát sem (ez utóbbi kevésbé lett volna fontos az árnyat adó fák alatt). Kicsit bántam, de megnyugtatott a gondolat, hogy majd a benzinkúton megteszem.

Viszont addig még egy QR-kódot be kellett olvasnom. Hahaha! De hol van?! Valami muflon itatót kellett keresnem, ahol az OKT-bélyegző is található. Nincs sehol. Segítségül hívtam egy másik turistautakat mutató applikációt, hátha az ad valami mankót, merre is az arra. Meg is találtam a jelzést, hogy majd a kék csíkos út jobb oldalán lesz.

Megyek, és árgus szemekkel keresem az itatót (a muflonok kevésbé érdekeltek), amelynél a kódom lehet. Aztán egyszer csak a fák árnyékában ott van…. egy vendéglátóhely bejárata a felirattal: Muflon Itató. A kapu mellett pedig az OKT-bélyegző és a QR-kódos táblácska. Bazz, Iissza! Legközelebb alaposabban olvasd már el a kód lelőhelyek leírását!

Megnyugodva, magamon kicsit nevetve igyekeztem Solymár irányába. Szép és könnyen futható szakasz következett. A helység csücskébe érve meg is találtam a benzinkutat, hiszen mellette vezetett a sárga csíkos út. Be is caplattam a kútra, és vettem egy 3 dl kólát, hogy koffeinnel és egy adag cukorral megtámogassam a szervezetemet, hátha megtáltosodom, és a hátra levő 17-18 km-ből legalább egyet könnyedebben fussak meg. Sőt, még a WC-be is bejutottam, ha már vásároltam náluk, egy vízvétel erejéig, illetve megmostam az arcomat, a sapkámat bevizeztem.

Egy olyan szakasz következett, ami kellemes meglepetés volt. Nagyjából sík, kényelmesen futható, és patak mellett vezet el. Itt már emberekkel is találkoztam, főleg kisgyerekes szülőkkel, nagyszülőkkel, akik az ebéd előtti sétájukat ejtették meg. Itt szólalt meg a mobilom is. Anyu keresett, hogy felköszöntsön születésnapom alkalmából. Sokáig nem beszéltünk, mert jeleztem, éppen futok, hosszan.

A sík szakasz után újra emelkedni kezdett. Tudtam, hogy a Virágos nyeregig a sárga jelzést kell követnem, egy kisebb kitérővel megsépkelve. A Kálvária-hegyre kellett felmászni. A stációkat elmellőzve sajnáltam, hogy nem tudom, mennyi is van, mert vagy biztatóan vagy elkeserítően hatott volna, hogy tudom, hányat kell még számolnom az utolsóig, ahol az én kódom is van…. Csak felértem. Itt már annyira fáradt voltam, hogy csak a kódleolvasással foglalkoztam, szinte körül sem néztem: se a három kereszt (ezeket lefotóztam), se a panoráma nem érdekelt. De még volt hátra 10-12 km a HHH megmászásával együtt.

A Nyeregig egy single track-es út vezetett, amit máskor biztos szerettem volna, még úgy is, hogy jobbról balra lejtett elég hosszú szakaszon, viszont fáradt jobb lábfejjel ez meglehetősen fájdalmas volt. Vártam, hogy végre kiszélesedjen az út, vagy a rétre érjek. Az is megtörtént egyszer. Innen már ismerős volt az út a HHH-ig, bár leginkább a másik irányból. Meg is lepődtem, hogy két, erősen mászós rész következett. Ezek valahogy nem rémlettek…. Persze, mert a HHH-ról lejövetelkor ezek lejtők voltak. Na, megmásztam őket, és már nagyon vártam, hogy felérjek az épületekig. Muszáj volt vizet keresnem, mert a hátizsákom tartálya üres volt, és a fél literes soft kulacsom is eléggé össze volt aszva. Mázlimra kiderült, hogy van egy közcsap a mosdók között, ahol pancsoltam egyet, és megtöltöttem a kulacsomat. Ki is tartott a völgyig, ahol az utam utolsó KÉKkútja várt.

De addig még meg kellett keresnem az “elrejtett” QR-kódot. A leírás információs táblát emlegetett, ami lehet, hogy ott volt, de nem találtam a fáradtság (vagy mert nem volt ott?) miatt. Feljebb mentem az adótorony környékére, hátha ott van a tábla vagy a kód. Végül, mikor már majdnem feladtam volna a keresést, egy póznán, amin a OKT-bélyegző is volt, megtaláltam. Megkönnyebbülten jelentkeztem be, aztán indultam is tovább lefele a Hűvösvölgy irányába. Tudtam, hogy még vár rám egy erősen meredek lejtő, és az addig elvezető köves útszakasz. Nagyon figyeltem minden lépésemre, mert a fáradtság miatt lustábban emelhettem volna a lábaimat, ami pedig orra esést jelenthetett volna. Szerencsére balesetmentesen tettem meg a völgyig az utat.

Rácuppantam a KÉKkútra, és a szokásos rituálét megejtettem. 49. km környékén jártam. Átbotorkáltam a zebrán a másik oldalra, mert ott folytatódott a kék turistaút, majd rajta haladva kerestem a Nagy-rétet. Mivel annyira nem ismertem ezt a részt (semennyire), teljesen máshogy képzeltem. Így az előre elgondoltnál kicsit hosszabb volt az odáig vezető út. Végre elértem a rétig, és nagy elánnal elkezdtem keresni a megadott helyen a kódot. Megint jött a toporgás, a szitkozódás, hogy hol az ördögben van a kód. Van az a fizikai fáradtságból eredő szellemi állapot, ami szinte vakká tesz. Meg türelmetlenné. De csak ráakadtam.

Beolvastam, és indultam tovább. Ekkor fogadtam meg, hogy csak addig futok, amíg elérem az órám szerinti 50 km-t. Ha elérem, akkor megállítom az órát, majd onnantól kezdve a célig, ami a rajt helye is, sétálok. El is érkezett a pillanat. 8 óra 46 perc alatt tettem meg futva, gyalogolva, toporogva, meg-megállva ezt az 50 km-t, és másztam meg összesen az órám szerint 1750 m szintemelkedést.

A célig még lett volna egy Hárs-hegy mászásom, de lemondtam róla. Inkább csak a futókörön mentem, és úgy baktattam el a célt jelentő QR-kódig.

Ez az utolsó közel két kilométer gyaloglás inkább oldotta a fizikai fáradtságot a lábaimban, így nem éreztem azt, hogy azonnal le kell ülnöm. Odatámaszkodtam a büfé pultjára, kértem egy sima alkoholmentes sört, amit egy álltó helyemben meg is ittam. Utána kérdeztem meg, hogy itt adják-e oda a kör teljesítésére az érmet. Ott adták át, és még az is kiderült, hogy egy ezres értékben rendelhetek valami enni-, innivalót. Mivel sok mindenük meleg levesen, amire nem vágytam, kívül nem volt, maradt egy kakaós és egy fahéjas palacsinta a menüben, és egy kis csomag keksz. Az előbbieket megettem, a kekszet eltettem.

Ugyan készültem arra, hogy egy macskamosdás után átöltözzek, mielőtt hazaindulok, de inkább csak a lábaimat mostam le (tiszta por volt a vádlim és a zokni felett a bokám körben), és csak a szandált vettem át. Ezek után ültem be a forró autóba.

Mivel az utat nem feltétlenül tudtam, szokásom szerint kitettem az ablakba a mobilomat, hogy a wase mutassa nekem, merre is kell mennem. Tette is az Erzsébet hídig. Ott mutatott a mobilom egy középső ujjat, hogy neki már nagyon melege van, szevasz, hagyjam békén, ne dolgoztassam. Az Aréna környékéig az összes piros lámpánál fújattam a mobilra elölről-hátulról a hideg levegőt. Ott már vissza tudtam kapcsolni a google map-et, hogy hazavezessen, de már nem tettem ki az ablakba.

Mint kiderült számomra, onnan szinte egyenes út vezet az általam jól ismert kereszteződésig, ahol szint minden nap megfordulok munkába menet, illetve jövet.

Hogy milyen konklúziót tudok levonni a szülinapi 50 km-es futásomból? Hát azt, hogy még nem voltam készen rá. Sokkal hamarabb kezdtem el fáradni, mint bármelyik hasonló nagy távos futásom esetén. A frissítés szerintem megfelelő volt, olykor még fel is éledtem tőle – vagy nem attól. Azzal szerintem nem volt gond. 

Másnap meg is kérdeztem az edzőt, amikor telefonon beszéltünk, hogy ugye szerinte sem voltam kész még erre a futásra. Tulajdonképpen igennel felelt, amikor arról beszélt, hogy még egy 4-6 hét készülés elfért volna.

De megcsináltam, és ez újfent annak volt köszönhető, hogy pszichikailag nem adtam fel. Bár a testem leállított volna akár féltávon is, az agyam nem engedte. A kitartásom, a makacsságom nem fogadta el a feladás gondolatát.

A fizikai fájdalom miatt sokszor már nem is érdekel a körülöttem levő természet szépsége, csak haladni akartam, és ezt egy kicsit sajnálom.

A  tervem teljesítése, a célba érés öröme feledteti az úton jelentkezett kínokat.