Babonásan nem szeretek írni (és tulajdonképpen beszélni sem) az előttem álló nagyobb kihívásokról. Most sem, bár beszélni kénytelen voltam, hiszen valamivel meg kellett indokolnom, miért akarok egy nap szabadságot kivenni a próbaidő alatt (két év alatt ez a 3. három hónap próbaidőm – és ebből az egyharmad szerintem teljesen felesleges volt), még akkor is, ha törvény szerint mehetek szabira.

Szóval ha minden jól megy (és menjen!), holnap ilyenkor már régen úton vagyok, és a fele távon túl.

A héten egyébként sok minden nem történt. Kétszer voltam bringával a munkahelyemen, s csak azért mertem egynél többször menni, mert a holnapi futás miatt lazább hetem volt. Valamiért fáradtabb is voltam a héten, és valamiért a 2 x 13 km per nap kifáraszt. Tény, hogy amikor mehetek, azaz olyanok az útviszonyok, akkor tényleg tekerek (tigris tempó), és nem a kényelmes (lajhár) tempót nyomom. No, persze ez nem azt jelenti, hogy dicsekedhetnék a sebességemmel, de tény, hogy jó szokásom szerint nem lazsálok, ha sportról van szó. Nem is értem, miért nem vagyok pl. eredményes futó….

Jövő hét keddtől helyettesítenem kell az egyik kolléganőmet a kettő közül, és olyan feladataim is lesznek, ami tulajdonképpen nem a mindennapos munkám része. Ennek örömére a héten (különösen kedden-szerdán) a nyakamba zúdította , hogy csináljam. Hát, úgy, hogy ő home office-ban volt. Hát, délre teljesen kétségbe estem, hogy ezt én hogyan fogom csinálni, ha nem lesz itt. Ugyan a másik kolléganőtől kérhetek segítséget, de ugye a segítségkérés nehezemre esik, ha a feladatom ellátásáról van szó. Úgy gondolom, hogy ez az én feladatom, akkor nekem kell megoldanom. Tudom, hülye szokás és felfogás. Szívtam már ezért párszor. De talán pont ezen hozzáállás miatt sikerülnek befejezni a hosszabb távú futásaimat: lehet, nem vagyok gyors, de ha a fene fenét eszik is, befejezem, amit elkezdtem.

És ezért is tartok ki, amíg értelmét látom (első körben magamat kezdem el javítani, illetve változni pozitív irányba, azaz magam akarom egyedül megoldani a problémát) a párkapcsolataimban. Aztán ha így sincs semmi előremutató, vagy javulás, akkor jön a szétválás. Mindegy ki az, aki kimondja a vége szót.

Szóval, holnap egy nagy nap. Félévszázada sírtam fel először ezen a világon.