Legalábbis az enyém. Ugyan sok izgalom – szerencsére?! – nincs a mindennapjaimban leszámítva a munkahelyet, hiszen ott még betanulok. De még mindig azt érzem, hogy végre újra a helyemen vagyok.

Míg pár hete, hónapja azt kellett bizonygatnom, mennyire nem szeretek a hatóságnál dolgozni, és belebetegszem, ha csak a pénz miatt maradok ott, most, úgy tűnik, jön az az időszak, amikor újra és újra leteszem a nagyesküt, hogy már pedig ez a munkahely pont nekem való, és szeretem a munkámat annak ellenére, hogy jóval kevesebbet keresek. Mert ugye nem minden a pénz….

De tényleg inkább összébb húzom a gatyamadzagot a derekamon (bár inkább fogynom kéne…), és csak a legszükségesebbre költök, mert nekem az sokkal fontosabb, hogy nyugodt lélekkel, örömmel megyek nap mint nap munkába.

A jövőbe nem látok, nem tudom, mit hoz a holnap. Bő két éve még ki gondolta volna, hogy ekkora felfordulás lesz a covix miatt, és ez év januárját még úgy kezdtük el, hogy talán végre a világ egyenesbe kerül, oszt jól nem így történt. Jött február 24.

Egy szóval, igyekszek legalább az életemet úgy kormányozni, ahogy pillanatnyilag a legjobbnak tűnik, aztán Isten vagy áment mond rá, vagy keresztbe tesz.

Ha az életem eddigi történései nem tanítottak meg a rugalmasságra (úszni az árral), akkor most tényleg itt az idő. Most, aki nem tud hajolni, az törni fog. Ha eddig még nem tört bele a vele történtekbe.

Ezen gondolatsorral kapcsolatosan ajánlom – újra – elolvasásra a blogon található Richard Bach történetet: http://www.lissza.hu/?page_id=2844

“… A folyónak telik kedve benne, hogy felemeljen bennünket, hogy szabaddá tegyen, ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük, amibe kapaszkodtunk. Valódi tennivalónk az utazás, a nagy kaland.”