Ha végiggondolom, a hatóságtól való leszámolásom menete és történései leképezik mindazt, amiért én innen elmegyek.

Rá kellett jönnöm az elmúlt pár napban, hogy bár maga a közigazgatás sem az én világom a maga bürokratikus rendszerével, de ebbe még bele is tudtam volna épülni, mert valahol van olyan vénám, ami a szabálykövetésről szól. A leszámoláshoz szükséges töménytelen sok aláírás és jóváhagyást egy-egy e-mailben való visszajelzéssel kipipálhatták a társszervezetek, nekem is megkönnyítve a feladatomat, hiszen nem kell 20-30 db irodára, osztályra elmennem a “sétálós” papírommal mindezért.

Viszont ahogy a közvetlen főnököm áll hozzám, illetve azon ügyhöz, ami nem is az én saram, csak hétfőn délután kiderült ki, hogy valaki 2 hónapja a nyakamba pakolta, és most az én felelősségemmé vált a társszervezet nézőpontjából, hát újfent ki- és aláhúzta pirossal az okot, miért is távozom oly örömmel.

Volt már jó néhány főnököm 1994. októbere óta. Volt ilyen is, volt olyan is. Volt, akit lebénáztunk kollektíve, volt, akinek a stiklijeit magunkban mosolyogva elnéztük, volt, aki hirtelen indulatában belegázolt az ember lelkébe, de tudott bocsánatot kérni, volt, akit nem tartottunk jó főnöknek, de egyiknél sem éreztem azt, hogy kétbalkezes vagyok, nekem semmi sem sikerül, és én nem értek semmihez. Ez az elmúlt 20 hónap itt elérte azt, hogy kételkedjek abban, hogy értek is bármihez, akármihez, és ember-e vagyok a főnököm számára, vagy csak egy “tudjad és csináljad” gép.

A legnagyobb bizonyíték arra, hogy nem csak én hajtottam bele magamat az önsajnálatba és a nyafogásba, az, hogy mikor megtudták a közvetlen és nem közvetlen kollégák, hogy elmegyek (nem elsőként a főosztályról), jöttek a biztató szavak, mondatok, és az a megjegyzés: “irigyellek, én is mennék!”

Még van két napom a lezáráshoz, mert pénteken már az elbocsátó szép levelet szeretném kézhez venni a központban. Bízom a legjobbakban!