Nem tudom, mikor kezdődött. Talán mindig is ilyen őrült volt a világ az elmúlt nyolcvan valahány évben, a II. világháború végét követően. Hiszen az ember nem változik gyökeresen. Ugyanazon Maslow-i szükségletek irányítják, ugyanígy benne van az a düh, harag, gyűlölet, kegyetlenség, ami már az ősemberben benne volt.

Mindig azt reméljük, hogy tanul az emberiség a hibájából, aztán feledékeny lesz, és beleesik egy ugyanolyan pöcegödörbe, amiből már kikászálódott ki-tudja hányszor.

Tudom, hogy sokféle ember van. Mindenki másként éli meg a világ történéseit, hiszen az egy szubjektív szűrőn megy keresztül a tudatig. Megdöbbentő és gyomorszorító megélni, mennyire működig a mindennap szajkózott, mindenhonnan folyó, agyon ismételt szöveg, amellyel az a cél, hogy a gondolkozni nem hajlandó emberekbe beleplántálja a szócső végén állók akaratát.

És mikor szemtől szembe tapasztalom a fentiek eredményét, elgondolkodom, van-e értelme bárminek is.

Kognitív disszonancia. Az, amikor a sulykolt és elhitt információ ellenkezőjét meghallva zavar keletkezik a rendszerben. Jobb esetben elgondolkozik az illető, hogy vajon az új infot érdemes-e meghallani, és mérlegre tenni annak elfogadását. Rosszabb esetben lehull a redőny, és figyelmen kívül hagyja a benne zavart okozó információt, mintha el sem hangzott volna.

Mióta az ország kormánya úgy reagál az Ukrajnában zajló háborúra, ahogy, szégyellem, hogy magyar vagyok. Nem akarom, hogy bárki is velük azonosítson engemet is.

Mindig büszke voltam arra, hogy magyar vagyok, de lassan tagadni fogom, ha esetleg újra külföldre vetne a sors.