Egyszerűen bedarált. Régen olvastam már ilyen elkötelezetten és élvezettel egy könyvet.

Ezúttal 800 oldalon keresztül csodálhatom és élvezhetem Carlos Ruíz Zafón gondolatait, történetét és fogalmazását. Lehet, hogy a fordító is hozzátett, és ha igen, így a kettő együtt nagy hatással van rám.

Már az első könyv, amit tőle olvastam, A szél árnyéka, is mély lenyomatot hagyott, még ha a történet a feledés homályába veszett az évek során, de tudtam, hogy szeretnék még olvasni ettől az írótól.

Ugyan tetralógia, azaz valahol összefügg a négy kötet, és a központban a könyv, az irodalom szentsége áll, mégis mind a négy írás más. Most, hogy egymás után elolvastam – majdnem – az Angyali játszmát, a Mennyország fogságában-t és a Lelkek labirintusát, mindhárom könyv más-más.

Nem is tudom megfogalmazni, szavakba önteni azt, ami hasonló, és amiben különböznek. Úgy érzem, a Lelkek labirintusa – bár még nem értem a végére – a maga 800 oldalával teszi az I-re a pontot, ha nem a koronát.

Odáig nem terjed az elemzésem, hogy a karakterek jellemfejlődését is vizsgáljam, ritka, amikor megteszem. Ha egy könyv magával sodor a történetével, a gondolataival, a megfogalmazással, az író által keltett hangulatával, a párbeszédek ragyogó megjelenítésével, én már rajongója is vagyok.

Hát, most így vagyok Zafónnal. Szombat kora délután elkezdtem, vasárnap délben folytattam, illetve még tegnap (mert szabadságon voltam az állásinterjú miatt) 8 órán keresztül olvastam a tetralógia negyedig kötetét.