Nem is tudom, mi rosszabb. Állásinterjú előtt izgulni, és önbizalmat, bátorságot önteni magamba, hogy menni fog, jó leszek, vagy utána az izgalom okozta hormonok (dopamin, endorfin) hirtelen lecsökkenése miatt előbukkanó kétségekkel való megbirkózás.

Az interjú előtt még ott a remény, hogy sikeres lesz a szereplésem, utána már csak abban tudok reménykedni, hogy amit ott előadtam, az pont megfelelt nekik.

Biztatom magam azzal, hogy a lakásomat sem pikk-pakk találtam meg, és volt ebben is egy tanulási folyamat, fel kellett magamat készíteni a változásra. És itt is ez történik. Minden interjúból tanulok valamit.

És persze, mondogatom magamnak: arra a munkahelyre fogok kerülni, ami nekem a legmegfelelőbb, ahova én illek.

Ami tegnap kérdés váratlanul ért, és szerintem nem igazán tudtam rá összeszedetten válaszolni, az, hogy milyen főnököt tartok ideálisnak magam számára. Szerintem, ha valamin elbuktam, az ez volt.

Persze, az elmúlt évben szóba került már nálam, hogy szerintem milyen egy számomra jó főnök, de csak egy-két akkor aktuális szemöldök (enyém) felvonás miatt, de még nem szedtem össze egy csokorba a jellemzőket.

Egy szóval ez a kérdés kimaradt a felkészülésemből….

Amúgy egészségileg már helyrerázódtam. Igaz, tegnap azt néztem a tükörben, hogy a karikás szemek még megvannak, pedig jól aludtam az elmúlt pár éjszaka.

A futás is egyre jobban megy, és élvezem a mozgást.

Igyekszem nem gondolni az anyagi dolgokra, a várható nehézségekre, és mindarra, ami még nem történt meg, de az elmúlt két, két és fél év tanulsága alapján, bármi is megeshet a világban, ami kihathat ránk.

Nagy kihívás és feladat, hogy megőrizzem a bizalmamat abban, hogy minden jól alakul. Számomra és a világ számára a legjobban. De kitartok ebben is.