Bár tényleg egyszerű lenne és anyagilag jobban megérné – még -, ha a mostani munkahelyemen maradnék, de nem tudom, lehet-e – még – azon a zsigeri ellenérzésen (nem akarom nevesíteni), amit érzek, amikor rágondolok, vagy akár ott vagyok (heti 4 x 9 + 6 és fél óra).

Hát, nézelődök az álláshirdetések között. Egyelőre nem sokra jelentkeztem. Ehhez hozzájárult az is, hogy a múlt hét hétfőn már kijött valami szir-sz@r rajtam, abból igyekeztem esténként kilábalni, és mikor már úgy gondoltam, hogy kinn vagyok, csütörtök estére, egy kis lelki összeomlással a munkahelyen összehozott hülyeségemnek köszönhetően, rosszabbul lettem, így másnap nem is mentem dolgozni, csak az ágyban fordultam jobbra és balra egész nap.

A szombat estém, éjjelem volt még gáz, de vasárnap este úgy ítéltem, hogy munkára alkalmas vagyok, így tegnaptól dolgozok.

Szóval, tegnap estére már annyira muszáj is volt összekaparnom magamat, hogy három témában egy videóinterjút magamról összetegyek. Nem is oly egyszerű! Még a két szakmait össze is tettem valahogyan, de az utolsó, amiben magamról kellett beszélnem, keményebb dió volt. Mit is mondhatnék, ami nem arról szól, hogy mit csinálok szabadidőmben, van-e kutyám vagy macskám?! Nagyon bő lére nem is eresztettem, és inkább azt fejtettem ki, miért is szeretnék az lenni, ami. Hogy ez mennyire volt profi és elegendő magyarázat, már más kérdés….

Nem tudom, milyen idők jönnek, mert ami most van a kovix lecsengése (vélhetően már abban a szakaszban jár) idején, az … még elképzelhetetlenebb volt, mint amit ez a vírus okozott. És mi még nem is a háború közepén vagyunk! Remélem, nem is leszünk….

Az, ami még 2 éve biztos volt, és békés, nyugodt jövőt sejtetett, az most nincs. Az elmúlt két év bebizonyította, hogy a külvilág egyáltalán nem ad biztonságot. Azt önmagunkban kell megteremteni. Hát, ezen vagyok. Másként nem megy.