Most először érezte azt, hogy üres térbe került. Szinte tapintotta. Állt a helyiség közepén, körbenézett, toporgott. A csend, amit máskor úgy szeretett, élesen jelezte, egyedül maradt.

Lassan ébredezett benne a düh, a tehetetlenség érzése, mert ő nem ezt akarja, nem így.

A sikító ordítás feszítette belülről. Dühös volt magára. A pattanásig feszített húr végül elpattant, és ezen ő lepődött meg legjobban. Mint egy kamikázé, aki belesüvít a célpontba, és a becsapódása, a halála váratlanul éri.

Ezt akartad, nem, kérdezhetné magától, hiszen te voltál kegyetlenül cinikus, rideg és utálatos. Ki bírja ezt? Nincs olyan, hogy próbára tenni, nincs olyan, hogy bizonyítsa be, valóban számítasz és kellesz.

Lekuporodva a kanapé sarkába kereste az önmagát felmentő – vagy megmentő?! – gondolatokat. Számtalant talált volna, de minek. Csak illúziót adtak volna, hogy ő az ártatlan, a hibátlan.

A csaló.

Miközben ő nem tudja, mit is akar. Valójában. Őszintén.