Szombat reggel úgy ébredtem, hogy minden végtagízületem puffadt volt és feszült. Egy porcikám sem kívánta, hogy bármit is sportoljak.

Még azért napkezdésként áthengereztem a testemet, ahol egyébként is szoktam, hátha az ödémát ezzel is tudom csökkenteni. Majd rendezgettem a lakást, hogy nagyjából rendben legyen, mert a szüleim érkeztek délelőtt – valamikor.

Hogy hasznosan teljen a várakozás ideje, elpakoltam, rendeztem az íróasztalomra két stószba halmozott számlákat, iratokat. Már megérte, hogy nem mentem futni.

A szüleim dugóba keveredtek az autópályán, illetve a célba érés utolsó száz métereit is megkétszerezték egy elkavarodással. Aztán csak megérkeztek – autójukba a két akasztós szekrénnyel, amit még múlt tavasszal hagytunk náluk az első költözéskor.

Anyu egyből a konyhába pattant, és nekiállt a túrógombóc készítésnek, Apu pedig a szekrény darabjainak felhordását szorgalmazta, hiába kértem, hogy várjuk meg vele a kisebbik gyermekemet, és inkább ő cipekedjen, ne a nagyapja.

Nem sokáig maradtak. Csak az ebédig, meg egy kis beszélgetésre. Aztán a szombat többi része csendes pihenőből, regenerációból állt. Gondoltam, csak jót tesz az ízületeimnek, ha egyáltalán nem terhelem őket.

Egy kiadósabb alvás után vasárnap reggel egy halványabban jobb állapotban lévő ízületekkel ébredtem. Talán emiatt sem irtóztam a futás gondolatától. Így lassan összeszedtem magamat, kerestem két hallgatásra érdemes podcastot a másfél órára, majd elindultam. Nagyjából bő egy óra volt az, amit még minden fizikai nyűg nélkül futottam, aztán lassan kezdtem fáradni. Régen futottam már 1 óra 35 vagyis inkább 40 percet egy huzamban. Ami jó ebben, hogy nagy részét erdei úton tudom futni, ami ugyan leginkább sík, de ennek is örülök.

Tipegtem-topogtam otthon, mi hasznosat is csinálhatnék, aztán kerestem vékony, apró szögeket bútor hátlapjának rögzítéséhez, majd nekiveselkedtem az egyik akasztós szekrény összerakásához, ami a nagyobbik gyermek szobájába került. Megcsináltam, összeszereltem. Ugyan nem lett tökéletes (a hátlapokat fordítva szögeltem oda), de ennyi baja legyen csak.

A kisebbik gyermek visszament a koliba. Kis hezitálás után csak bepakoltam azt a ruhahalmazt a komódjába, amit december vége óta nem hajlandó a tulajdonosa a felszámolni. Ugyan nem tudom, mi volt oly nehéz ebben, én egy fél óra alatt végeztem, de csak azért, mert nem siettem.

Ha leszek oly rendes, az akasztós szekrényét is összeállítom a héten valamelyik nap….

Hogy még elégedettebb legyek a napommal, még olvastam egy-két órát estébe nyúlóan. Majd filmnézéssel fejeztem be a vasárnapot.

Már az éjszakai két felébredésemkor észleltem, hogy kevésbé merevek, szenvedősek az ízületeim (kivéve a csuklóimat), s ez így maradt az ébredésig. A bokám mintha jobb állapotban lett volna. A térdem nem, meg a csípőízületek is vacakolnak (azok ödémásodásának észlelése elég nehézkes) még, de ennek ellenére azt éreztem, hogy van remény a javulásra. Úgyhogy edzetem egy jót.

Azért a munkahelyi egy helyben ülés nem igazán támogatja az ödémák felszívódását….