Néha, mikor látok egy-egy eredményesebb futónőt fotón, rögtön hasonlítom alkatilag magamat hozzájuk. Leggyakoribb az, hogy megállapítom, közelükbe se érek. Se eredményességben, se testileg.

Kijelenthetem, hogy nincs futóalkatom. Nem vagyok vékony (már nem!), nem vagyok szálkás (sose voltam), és hozzájuk képest nagy a hátsóm, vastag a combom és a derekam, és mindezt a plusz súlyt csak cipelem futáskor.

Egyébként sem tudom, de ilyenkor végképp nem értem, miért is futok. Mi a túró visz le az utcára hajnali fél hatkor hétköznapokon, kicsit később a hétvégeken legyen téli fagy vagy nyári meleg? Mi értelme van futnom, hiszen nem járok versenyre, s ha el is megyek, nem vagyok eredményes futó?

Talán megszokás, talán valami megnyugvás, talán mozgásigény kielégítése.

Ami biztos, hogy nem stresszoldásként. Nem azért, mert a negatív érzéseket szeretném kimozogni magamból. Nincs ilyen célom. Ha meg is történik, akkor az nem tudatos. Nagyon ritka az, hogy dühből futok. Előfordul ritkán, hogy azon gondolkodom egyik lábamat a másik elé rakva, ami éppen bosszant vagy rág belülről, és akkor megy a belső monológ. De egyébként is szoktam gondolkodni futás közben. Bár, ahogy egy podcastban hallottam tegnap, a gondolkodás is energiafecsérlés tud lenni….

Nem fogok most konklúziót levonni, vagy megoldásra jutni e kérdésben, és szerintem felesleges is. Egyelőre futok, és ahogy már korábbi bejegyzéseimben is írtam, szerencsére egyéb sportolási lehetőségeket is preferálok, amelyeket ha nem csinálnék, eléggé hiányosnak érezném az életem ezen oldalát.