10 nap múlva 10 éve írtam:

“Azt hiszem, az emberiségnek az a legnagyobb fájdalma, hogy nem emlékszik a Kezdetekre. Amikor még éppen ember lett belőle. Vagy egyáltalán hogyan is keletkezett maga az ember? (Most nem említem a megvilágosodottakat, akik – úgy tudom -, mindezen tudás birtokában vannak, de tudják, hogy az egyes embernek el kell jutnia a maga felismeréséhez, és ezt ők nem vehetik el tőlük. Vagy valami ilyesmi.)

Szóval, nem tudjuk. Csak a saját életünk emlékeivel dicsekedhetünk, meg azokkal a történelmi emlékekkel, melyek talán még objektívnak sem mondhatóak.

Mostanában egyébként is foglalkoztat (már amennyire van időm ezzel molyolni, de belém-belém nyilall) a múlandóság. Az, hogy ma (MOST) még vagyok, de még ki tudja meddig.
A múltam csak egy-egy belém égett pillanat és történés kép. A jövő pedig rejtély. Úgy, ahogy van.
Azt hiszem, tényleg csak a jelen számít, amibe mostanság néha oly erősen bele-belekapaszkodom. Máskor pedig elherdálom.”