A költözés döbbentett rá, hogy mennyi holmim van, azaz mi mindent halmoztam fel az évek során. Legalább az elmúlt 15 évben, amíg a két szobás lakásomban laktam. Ugyan csináltam olykor nagyobb szelektálást, elsősorban a ruháim között, illetve a régi számlákat, feleslegesnek ítélt papírokat ki-kidobáltam, de végülis gyűltek a dolgok. És mindig találtam nekik ott helyet.

Most, hogy ezeket, a mindenféle holmit el kellene helyezni, talán nincs is már rájuk szükségem, mert a régi helyük már nincs meg, és újat nem találok. Nem mindegyikre tudom azt mondani: már nem kellesz.

Ennek nyomán eszembe jutott az, hogy ilyen szelekciót kellene – és érdemes is! – végrehajtani az érzelmek között, amit évek óta hurcolászok magamban. És itt negatív érzelmekről van szó.

Szükséges az ilyen újrarendezés. Ha sikerül kipakolni egy-egy sérelmet, félelmet, fájdalmat, rossz berögzültséget, hiedelmet, akkor felfrissül, megkönnyebbül a lelkem.

Megtanultam, hogy emberekhez se ragaszkodjak mindenáron. No, nem könnyű mindenkit elengedni. És egy-egy tudatos elengedésemben az is benne van, hogy úgy gondolom, a másiknak úgy sem vagyok fontos, azaz előlép ebben a döntésemben a kisebbrendűség érzése, az önbizalom hiánya.

Elengedés az is, hogy elfogadom a másik ember döntését arról, hogy szeretne-e velem kapcsolatot tartani vagy sem. Számomra ez elsősorban lelki elengedés. Úszok az árral, vagy valami ilyesmi.