Ma reggel az erősítő, funkcionális edzéseimet is elkezdtem. Mivel a kézi súlyzók még vagy dobozban vannak, vagy a kocsi hátsó ülése előtt a padlón, így maradt a homokzsák és a gumikötél mint edzőeszköz.

Volt némi hezitálás bennem, mielőtt belecsaptam volna az edzésbe, de aztán elhessegettem a lustaságra biztató gondolatokat, érzéseket.

Egy óra múlva pedig elégedetten fejeztem be egy kiadósabb nyújtással a reggeli tornámat.

Az éven sokat nem áll szándékomban változtatni a szokásomon: heti 6-7 edzés, főleg futás, némi kerekezés és erősítés. Még mindig igénylem. Ha nem mozgok ennyit, akkor azt érzem, tunyul a testem, a lelkem.

Futóversenyek nem vonzanak. Egyetlen kihívás motivál perpillanat: lefutni egy félév múlva az életkorom számát kilométerben. Ha lehet, terepen.

Ugyan felvetődött bennem a gondolat, hogy minek nekem akkor edző, ha nem indulok semmilyen versenyen. A válasz az volt, hogy egyelőre még meg tudom engedni magamnak a havi x összeget, és tök jó, hogy nem nekem kell gondolkoznom azon, mikor mennyit és hogyan fussak.

Gondolkozom azon, hogy keresek magamnak egy gyógytornászt, manuelterapeutát, aki segít testemet kikorrigálni, helyrerakni. Vacakol megint a jobb vállam. Még a költözés előtt pár héttel megerőltettem, és a három napos festés, majd a pakolás, cipekedés nagyon nem használt neki. Sőt! Van olyan éjjel, amikor kénytelen vagyok fájdalomcsillapítót bevenni, hogy tudjak aludni normálisan.

A lelki vizsgálat mindenképpen hasznos. Lehet bennem valami miatt sértődöttség, de ha a túl sok teendő miatti tehert élem meg nehezen, az is igaz. A sértődöttség is. Hirtelen legalább három példát is tudok rá mondani. Most már csak arra kell rájönnöm, miért ezt az érzelmet választom a kialakult helyzetre.