Mitől válik egy lakás, egy ház otthonná?

Tegnap az egyik sorozatban, amit most nézek, elhangzott egy mondat ezzel kapcsolatosan. “Az otthon bennünk rejlik, ha van otthonunk, ha nincs.” Tehát visszük magunkkal, bárhová is menjünk. Már ha hajlandóak vagyunk magunkat otthon érezni saját testünkben, és szeretetben lenni saját lelkünkkel.

Lehet bármilyen stílusosan berendezett, drága vagy menő a hely, ahol élsz, soha nem fogod otthon érezni magadat, ha nem vagy békében önmagaddal.

Ma hajnalt végiggondoltam, milyen régóta vannak velem egyes bútorok. Mondjuk, melyik jött velem eddig a házasságomból? Nem sok darab. Csak két éjjeli szekrény, talán egy komód, ami most nem az én szobámban van. Van egy fotelem, amolyan ikeás koppintás. Na, az még abból az időszakból van, amikor még a szüleimmel éltem. Minden más, ami körülöttem van, a válásom után került hozzám évről évre, amikor éppen szükségem volt egyre. Természetes, hogy nem illenek össze teljesen. Most is vettem ugye ezt a gardrób szekrényt. Fehér, némi barnával kombinálva. Ha a színét nézem, abszolút kilóg a sorból. De nekem tetszik maga a bútor, és olyan – nagyjából -, amit szerettem volna.

És nem sokára megérkezik az újabb könyves szekrényem. Teljesen barna. Hiába ugyanabból a boltból származik, más termékcsalád. Egyszerűen ez a darab volt az elképzelésemnek megfelelő. És úgy vagyok vele, hogy illesztem. Anyu meg is kérdezte, hogy miért nem a gardrób színei szerint választottam. Mondtam, miért. És azt is, hogy nem bánom, ha nem egyforma stílusúak a bútoraim. Mindig is eklektikus volt a szobám, lakásom berendezése, így is marad. Akinek nem tetszik, nem jön hozzám.

Ahogy már az előző bejegyzésemben írtam, valamit nem sikerült örökölnöm, elsajátítanom.

Szóval, ha még nem érzem otthon magamat, akkor az azért van, mert még a lelkemben nincs rend, még nem kerültek helyére bennem a dolgok. Úgy, mint a lakásomban. Talán ha itt is, ott is meglesz a rend, az otthon érzése is rám talál.