Télire gyűjtő pocokként csapok le dobozokra, s hordom haza (albérletbe) őket. Az irodaház melletti bevásárlóközpont mögött a szelektív kukák mellé kitett dobozok könnyű prédák. Kellett pár nap, míg legyűrtem szégyenlősségemet, és mertem kukázni.

Ma az sürgetett újabb négy darab begyűjtésére, hogy délutánra, estére esőt jósolt az időjárásjelentés. Így ebéd utáni sétám alkalmával gyorsan lecsaptam rájuk. Talán még a héten szedek össze ugyanennyit, esetleg többet. Inkább maradjon feleslegben, minthogy hiányozzon.

Olykor, amikor a következő két hétre gondolok, összerándul a gyomrom. Félelem, izgalom, kétség vegyesen tör rám. Meg sem tudom ezen érzéseket különböztetni. Ilyenkor hessegetem őket, és biztató gondolatokat, mondatokat mondok magamnak. Minden rendben. Meg tudom csinálni. Meg hasonlók.

Igyekszem előszedni azon emlékeimet, amikor már festettem szobákat, lakást – ugye nem is egyszer. Ugyan akkor volt segítségem (elsősorban Apu), de végül mégis csak magam intéztem.

Most annyiban más az egész, hogy a két gyerekem már felnőtt, ők vannak velem. Felváltva lesznek mellettem a fontosabb napokon. (Tanulós időszak van az egyetemen, no.) Sokat számít ez is nekem.

És egyébként is: mindent elintézek. Mindent, és mindent.