Tudom, mindenkinek megvan a saját keresztje, ami éppen a vállát nyomja, de ha túlságosan sajnálnám magamat a sajátom miatt, akkor ránézek a másik keresztjére: jobb lenne azt cipelnem?

Aztán azt mondom magamnak: örüljek, hogy lyuk van a hátsómon, ami ráadásul szelel is, szóval, tegyem össze a két kezemet, adjak hálát, hogy csak ennyi dolog miatt van nap mint nap görcs a gyomromban. Ezek megjavulnak, elmúlnak, és lesz olyan időszak, amikor éppen semmi izgalmas sem fog történni velem, agyon unatkozhatom majd magamat.

S vannak egyéb bölcsességek is, amik eszembe jutnak figyelmeztetve arra, hogy az önsajnálat sehova sem vezet.

Ha éppen nem tudom magamat átlendíteni a pozitív (boldog) oldalra, akkor legalább nulláig emelkedek. Aztán majd csak lesz valahogyan.