A száraz novemberemnek annyi. Ma hazaérve, miután egyeztettem a szakival a nyílászáró beépítésének a napját, belekortyoltam a gyógynövényes likőrbe.

Ma volt a napja, hogy megírtam a főnökömnek, mikor és meddig szeretnék szabadságon lenni december hónapban. Az okokat is mellé biggyesztettem magyarázatként.

Talán nem is az verte ki a biztosítékot, hogy két ünnep között végre pihennék (esetleg a családommal lennék, ha a tesómék erre keverednének), hanem az a két hét, amit arra veszek ki december első felében, hogy az új lakásomat egy kicsit kipofozzam, majd oda beköltözzek.

Tudom, nehezen viselek dolgokat, és egy külső személy számára rettenetesen reagálok (bár én ezt nem érzékelem oly súlyosnak, de gondolom, pár bicska kinyílott már a zsebekben, vagy egy-két pofon igen csak érett a kezekben válaszként), ha úgy érzem, a terveimet keresztezik, azaz sarokba szorítva érzem magamat. Ezt nagyon nem tudom kezelni, tudom. Igyekszek erre figyelni, de egyszerűen nem veszem észre magamat. Még amikor visszafogottnak is érzem a reagálásomat, akkor is azzal szembesülök, hogy a másik nem tolerálja.

Egyszerűen eddig nem sikerül megtanulnom bizonyos helyzeteket higgadtan kezelni.

Szánom-bánom bűnömet.

Az viszont a ma délután történéséből világossá vált számomra, hogy ha itt maradok (mert megalkuvok, illetve nem firtatják, be vagyok-e oltva), akkor búcsút mondhatok a két hetes szabadságoknak, különösen – egész évben. Mert vagy van határidős meló fixen, vagy éppen történhet valami, amihez én kellett, de nagyon. Mert más nincs.

A kollégám simán elment olyankor szabira, amikor olyan esemény volt, ami az ő feladataihoz is kapcsolódik. Én csak pislogtam, hogy ezt így lehet. Neki. Nekem nem. Mert ezzel a végzettséggel más nincs ott. F@sza!

A mai történéseket még helyükre kell pakolnom.

Pedig már éppen meggyőztem magamat, hogy jó itt nekem, megszokom én ezt, nem kell elszöknöm. Azért van olyan az életben, amit NEM KELL megszoknom, ha nem muszáj….