Négykor még nem esett. Tudom, mert a szemben lévő ház egyik lépcsőháza elé leparkolt mentőautót figyeltem, fotóztam. A három mentős öltözött be védőruházatba. (Kb. egy órát maradtak.)

Fél ötkor néztem meg a mobilon az időjárás applikációt, milyen hőmérsékletre számíthatok majd odakinn. Míg az app azt írta, hogy a következő órában eső nem várható, már hallottam, hogy vagy folyamatosan fújja a fákon maradt leveleket a szél, vagy esik. No, persze, hogy az utóbbi. Olyan záporszerűen hullott az égi áldás.

Egy időre csönd volt, majd újra kezdte. Ennek megfelelően öltöztem: a biciklis vízálló mellényemet vettem fel a hosszú ujjú futós felső felé, és sildes sapkát nyomtam a fejemre. Mivel nem volt hideg, megelégedtem a térdnadrággal.

Hamar kiderült, hogy az asics futócipőm egyáltalán nem vízálló. Eleinte még sikerült csak egy-két pocsolyát eltalálnom, egy háromnegyed óra múlva már feladtam minden kísérletet, hogy kikerüljem a tócsákat. Pedig addigra már többet láttam, mert világosodott.

Szóval, a futásom végén már szándékosan toccsantam bele akár a legmélyebb utcai tavacskába is. Ha lúd, akkor legyen kövér. Ha már vizes a futócipőm, zoknim, lábam, akkor már úgy igazán legyen olyan! Remélem, vasárnapig kiszárad a cipő….

Az, hogy a ruhám vizes volt mindenhol is, nem volt meglepő. De hogy még a fejem tetejéről is csöpögött a víz, mikor a sapka levétel után lehajoltam kikötni a cipőfűzőimet, azon elcsodálkoztam. Ezek szerint a sapi sem vízálló már….

Bár futás közben nem fáztam, mindenesetre meleg vízben zuhanyoztam, ami nálam mostanában elég ritka (esetleg hideg téli napokon átfagyós edzések után).

Szóval, nagy kaland volt. Különösen akkor lett már funny, mikor az Alinda-interjú után – egy buszmegálló védelme alatt – jobb híján egy zenei listát indítottam el a spotify-on. A zene esővel együtt felszabadító. Nekem. Futás közben mindenképpen.

Jó volt, na. Egy kicsit gyereknek lenni a hétköznapok nyűgjei után, előtt.