Ilyesmi már megesett velem ugyanezen a szakaszon, ugyanezen a lehajtó mellett. Az első eset után (akkor ráadásul már hazafelé sötét volt) mindig figyelek ennél a résznél, hogy legalább a belső sávban haladjak, s ne a külsőben, a lehajtó sáv mellett.

Kiszámíthatatlan, mikor mennyi autó halad lassan vagy éppen gyorsabban, hogy lejusson az M0-ról. Van, amikor elég szellős a sor, valamikor tömött.

Ez a lehajtó (is) egy felhajtóval kezdődik, így nehezítve a mellette haladók közlekedését: figyeld az M0-ra érkezőket, de lássad meg, ki akar a belső sávból a külsőn keresztül kijutni a lehajtóra.

Tegnap tömött autósor araszolt Vác irányába. A belső sávban egymás után haladtak legalább 100 km/órával az autók, a külsőben meg csak én érkeztem ezen útszakaszhoz. Láttam messziről, hogy két autó is irányt jelez, hogy jobbról balra szeretne kijönni, de nem tudtam eldönteni, hogy vészvillogóznak, vagy tényleg ki akarnak jönni a jobbról elém. A lábam a féken, kezdtem lassítani. S talán ez volt a szerencsém. Mert a két autó egyszerre kivágott az autóm elé.

Satufék. Ezt nyomtam.

Megsikerült állnom. Mögöttük nagyjából egy-két méterre. Mivel szinte állásból, minimális sebességgel rajtoltak be az én sávomba, az enyémnél jóval erősebb motorral rendelkező autójukkal nem tudtak annyira felgyorsulni ezen a pár másodperc alatt, hogy eliszkoljanak az ugyan lassító, de nem kis sebességgel közeledő autóm elől.

Nem esett jól, hogy hirtelen meg kellett álljak, káromkodtam is, és szidtam a jó édes anyukáját mindkét autósnak, de úgy voltam, ez van, megyek tovább. Örüljek annak, hogy mögöttem nem volt senki, így nem tolták az így is piciny hátsóját az autómnak az én normál méretű hátsómba.

Igazán az verte ki nálam a biztosítékot, mikor láttam, hogy a fekete (a másik fehér volt) kocsi bekéredzkedik újra a lehajtó sávban araszoló kocsik közé. Nagyjából száz méterrel előrébb kerülve így, mint ahonnan kiállt.

Először nem hittem a szemeimnek a döbbenettől. Aztán elhittem, mert láttam már ezt-azt az elmúlt 5 évben, mióta rendszeresen vezetek. Legszívesebben kiszálltam volna az autómból, felrántottam volna a sofőr oldali ajtót, és az illető fejét jól belevertem volna a kormányba.

Ezért a 100 méterért én majdnem balesetet szenvedtem.

Az a legfurább, hogy azóta azon gondolkozom, én mit rontottam el. Hogyan előzhettem volna meg a ‘majdnem balesetet’. Nem a másikat vádolom ezerrel, hogy bunkó …, hanem magamban keresem a hibát.

(Mert elismerem, ha hibázom. Sose kellemes, ha az ember rájön, hogy nem olyan tökéletes, mint amilyennek szeretné magát látni, de azt vallom, a saját tetteimért, cselekedeteimért vállalnom kell a felelősséget. Ez egy tiszta lap. Nekem is, és a többeknek is, akik részesei a történéseknek.

Így nem kell hazudnom, és egy teherrel kevesebb lesz a lelkemen. És azt gondolom, hogy felelősséget vállalok, ezzel a gerincességemet őrzöm meg. Nemcsak a saját szememben, hanem a másokéban is. )