Tegnap éppen a lépcsőház felé tartottam, a bevásárló szatyorral a vállamon, a kezemben a mobilommal, mikor olvastam a messenger csoportban, hogy a tanárnő megküldte e-mailben a sikerült-nemsikerült eredményt.

Még azért felmentem az emeletre, még azért lepakoltam magamról a cuccot, még azért elmentem kezet és arcot mosni, mielőtt a mobilon megnyitottam volna az excel fájlt. Kíváncsiság és várakozás volt bennem, azon érzés mellett, na, essek túl rajta.

Sikerült. Milyen ponttal, nem tudom, de tulajdonképpen nem is lényeges. Örülök, de ott van az a gondolat is, hogy még nincs vége, mert jövő pénteken számvitel vizsga, és ha az is sikerül, akkor jön a három nagy. Amikhez semmi, de semmi kedvem. A szóbelire, aminek az időpontját senki se tudja, még esélyem se lesz elmenni, ha decemberben lesz. És ha rágondolok, csak az jut eszembe, hogy már és még mindig tanulni kell. Mikor lesz vége?!

Az pedig igen fura, hogy egész nyáron a lakásban egy darab szúnyoggal nem találkoztam, egy csípést sem szereztem (legfeljebb az erdőben), és múlt éjjel arra riadok, hogy a füldugós fülem körül egy zümmög. Az csak ideiglenes megoldás volt, hogy a fejemre húztam a nyári takarómon levő plédet. Így elő kellett bányásznom a már eltett elektromos szúnyogriasztót. Egy idő után már nem hallottam őkelmét, és aludtam tovább.

Sötétek a reggelek. Már. Fél hétkor olyan volt, mintha egy órával hamarabb lenne. Még nem szoktam meg, úgy látszik, hogy itt később kel fel a nap, mint Borsodban. Meg fogom-e valaha?

Egyre erősebb bennem az elhatározás, hogy januárban elkezdek új munkahelyet nézni. A kollégámnak céloztam rá, hogy nem itt képzelem el a jövőmet, teljesen kiakadt. Azt mondta, hogy a közigazgatásban máshol sem jobb. Csodálkozva néztem rá, miért akarnék közalkalmazott maradni. Eszem ágában sincs.

Az utána következő pár percben felháborodva igyekezett meggyőzni arról, hogy hülye vagyok, ha innen elmegyek, és bele fogok tanulni, stb. Én meg arról próbáltam meggyőzni, hogy az a világ nem az én világom. Nem érdekel, és hidegen hagy. (Ha pedig így van, akkor rosszul fogom végezni a melót, állandóan azon fogok görcsölni, mikor elégelik meg, és rúgnak ki, stb. És nem mellesleg utálni fogom. De mindezt már nem mondtam.)

Láttam, hogy felesleges bármit is mondanom, mert nem érti. Gyanítom, utólag elgondolkodva mindezen, attól rezelt be, hogy azt a munkát, ami rám és egyedül rám van testálva, amiért felvettek, nem lesz, aki megcsinálja, esetleg rá sózzák. Ő pedig azt nem érti, nem akarja érteni, és nem szereti. Na, én így vagyok az egész mindentől, ami ott van. Főleg a hozzáállástól: tanuld meg, tudjad, mindegy hogyan.