Mostanában élénk álmaim vannak. Néha öröm kijönni belőlük, máskor pedig még maradnék, visszavágyok. Mert, bár álmok, kiszámíthatónak tűnik, biztonságosnak, és úgy érzem, szeretnek, fontos vagyok.

Azt mondják, az álmok világában bármi lehetséges. Talán így van, talán nem. Tény, hogy olykor elég furcsaságok történnek. Volt pár álmom az elmúlt 49 év során… Jó is, rossz is.

De ha maga az élet is egy álom, akkor itt, a majaban is bármi megtörténhet. És tulajdonképpen igen, csak a félelmeink, a hitrendszerünk bekorlátoznak minket. Ha tetszik, ha nem.

Belekezdtem egy könyvbe. Jo Nesbo Leopárdjába. Már az első pár oldal újfent megerősített abban, hogy engem levett a skandináv krimi irodalom a lábaimról. Melléjük csatlakoztak a sorozataik: norvég, svéd, finn krimi jöhet! Oké, a britek is.

Ugyan azért vettem le a polcról a már egy ideje ott várakozó könyvet, hogy sorozatot ne nézzek tanulás helyett, most pedig lassan a könyvet kell elraknom szem elöl. (Bírd már ki ezt az egy- másfél hónapot!)

Ma volt megint egy újabb mély ponton. Nem részletezem, mert nem akarok nyafogni, de a melóhelyem miatt. A volt kolléganőmmel egy jó órát beszélgettem mindenről – őt is meghallgattam, nyugi! -, aztán egész helyre rázódtam. Nem látom fényesebben a jövőmet ott, de legalább már nincs a “kardomba dőlök, s emellett hagyom magamat elütni egy autó által” érzésem.

Majd lesz valami, no.